Sorozatszerkesztők:
Bényei Péter
Bódi Katalin
Fazakas Gergely Tamás
Szirák Péter
A Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetének szakmai hírnevét Barta János és Bán Imre professzorok kiemelkedő munkássága alapozta meg még az ötvenes-hatvanas években. A „debreceni iskolát” ettől kezdve jellemzi az elmélyült esztétikai és filológiai munka egysége, az irodalom és az emberi lét kérdéseinek egymással összefüggő vizsgálata, valamint a széles körű tájékozódás. A mesterek nyomába lépő tanítványok az újabb időkben is megőrzik és továbbviszik, újabb szempontokkal frissítik azt az irodalomszemléletet, amelynek jellegadó vonása a szélsőségektől tartózkodó szakmai igényesség.
A Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetében ma is elmélyült irodalomtudományi kutatómunka folyik. Az intézet és a Debreceni Egyetemi Kiadó közös vállalkozásának, a Csokonai Universitas Könyvtár című sorozatnak az a szándéka, hogy ennek a műhelynek az eredményeiről adjon számot, s emellett nyitott legyen más műhelyek szakemberei számára is. Az évente két-három irodalomtudományi művet megjelentető sorozat hosszabb távon a magyar irodalom valamennyi korszakának értékeit igyekszik új megvilágításba helyezni.
A sorozat egyes darabjai a megrendelés, illetve a letöltés opciókra kattintva megvásárolhatók a Debreceni Egyetemi Kiadó, és letölthetők a Debreceni Egyetem Elektronikus Archívumának honlapjáról.
 |
Béres Norbert Közismert, hogy a klasszikus századforduló a magyar nyelvű széppróza térhódításának, a regények számszerű gyarapodásának kiemelkedő időszaka, mégis meglepő, hogy a témát tárgyazó szakirodalmi feldolgozásokban ez az időszak rendre hiátusként, jelentéktelen, előkészítő periódusként, a korpusz nívótlan szöveguniverzumként, szükségszerűen meghaladandó előzményként jelenik meg. |
 |
Borbély Szilárd Borbély Szilárd Csokonai-életrajzát habilitációs értekezésként nyújtotta be a Debreceni Egyetemen 2013 decemberének legvégén, az eljárás lefolytatására azonban már nem kerülhetett sor. Az értekezés, mely korábbi tanulmányaira épül, nem fogja át a pálya egészét, teljessé tétele az értekezés könyvvé formálása során történt volna meg. Mivel az átdolgozás, s a hiányzó fejezetek megírása nem valósulhatott meg, csak az értekezésként beadott változat kiadása lehetséges, posztumusz tematikus tanulmánykötetként, megszerkesztve, de lényegileg változatlan formában. A könyv három egysége közül az első kettő alapvetően egybetartozó tanulmányokat tartalmaz, a harmadik pedig különböző Csokonai-művek értelmezéseit. A legterjedelmesebb első egység Debrecennel és Csokonai szüleinek a városban betöltött helyével, társadalmi szerepével foglalkozik, s ezek alapján közelít Csokonai karakteréhez, amelyet viszont az Árkádia-per kapcsán bont ki. Nem a szokásos életrajzi narráció érvényesül a szövegben, még ha úgy is tűnik első látásra a család és a környezet rajza, illetve azok időrendi elsősége alapján. A második egység, amely a Lilla-szerelmet járja körül, szintén felbontja az időrendet, s a fejtegetéseket a szerelmi költészet kulcsaként értelmezett, korábban készült A’ Tsókok című prózaidillre futtatja ki. A harmadik egységben egyaránt olvashatóak tanulmányok a drámákról – a Tempefőiről és a Karnyónéról –, valamint a Halotti versekről és az Újesztendei gondolatokról: mindegyikben fontos szerepet kap az alkalmiság jelenléte, szövegalakító ereje. A tanulmányok sorát a Russzó sírja című zárja, amely Csokonai önképformálását járja körül, miként az előző tanulmányok bizonyos részei is, visszakapcsolódva az első két fejezetben érintett lényegi kérdésekhez. |
 |
Posta Anna A kora újkorban Magyarországon is divatossá vált a neolatin költészet Európa-szerte népszerű irányzata, a sacra poesis. A szent költészet képviselői a Szentírásból kiválasztott szöveghelyeknek vagy éppen egy egész bibliai könyvnek a verses átiratát készítették el. Ezek a bibliai témájú átköltések formailag a klasszikus poétikai-retorikai szabályok mentén szerveződtek: klasszikus időmértékes verselésben íródtak, retorikai-stilisztikai eszközökben, alakzatokban és szóképekben bővelkednek, szókincsük és intertextuális utalásaik szinkretikus látásmódot tükröznek, például Isten több versben is az Olümposzt irányító Zeuszként tűnik fel, a bibliai Évából pedig görög nimfa lesz. A költeményeknek ez a kettős meghatározottsága nem a véletlen műve volt, tudatos alkotói szándék alakította ki ezeket a jellegzetességeket. A bibliai költők műveiket mindenekelőtt iskolai használatra szánták. A parafrázisok tökéletesen illeszkedtek a reformáció humanizmusának kulturális modelljébe: a versszövegeken az ifjúság egyszerre tudta tanulmányozni a bibliai tanokat és a klasszikus beszédművészeti tudományokat, a retorikát, a grammatikát, a dialektikát és a poétikát. A bibliai költészet elméleti hátterét az az elgondolás adta, miszerint az antikvitásban gyökerező széptudományok, kiváltképpen a retorika beható ismerete megkönnyítheti az ige, az isteni kinyilatkoztatás befogadását és értelmezését. A korszak retorikai irodalmát alapjaiban átszőtte a gondolat, hogy az isteni szó megértéséhez az emberi szó minél teljesebb megismerése viheti közelebb a hívőket. Jelen kötetben néhány reprezentatív példán keresztül adunk betekintést a korai újkori hazai neolatin költészetnek ebbe a kevéssé ismert, ám annál relevánsabb irányzatába. |
 |
Gönczy Monika A kötet a 19. század közepéről, második feléből választott, elsősorban epikai, magyar nyelven írt, kanonizált, a kánon peremére szorult, vagy akár a korabeli sikerül ellenére kánonba nem került műalkotások intertextuális szövegszervező eljárásait vizsgálja. Az egyes fejezetek mindig valami műfaji billegést, váltást, transzformációt is prezentálnak egyidejűleg, amikor a korszak tanulmányozott szövegkorpuszai mögött rejlő irodalmi folyamatok aspektusaira is rávilágítanak – legyen szó egy amatőr műgyűjtő kéziratos feljegyzéseiről, az eposzkérdésről és elregényesedésről, a Quijote-jelenségről, vagy a novella alakváltásáról. A szövegköziség jelenségének korabeli mediális és performatív karakterére fókuszáló műelemzések azt kívánják bizonyítani, hogy az intertextualitás a klasszikus magyar irodalom esetében is gyakran a szöveg létmódjának feltétele, akkor is, amikor akár nagyon jól körülhatárolható funkciója van, vagy amikor a romantikára és a modernségre jellemző dialogikus szövegfelfogástól időnként a posztmodern szövegfelfogás decentráltsága felé billen el egy-egy textus. |
 |
Kusper Judit Hogyan képes megteremteni magát a (pszeudo)modern szubjektum, miként jelenik meg az én az előző századforduló szövegeiben? E kérdésekre igyekszünk választ keresni, s három alkotó, Vajda János, Czóbel Minka és Kosztolányi Dezső műveit értelmezve az én megnyilvánulásainak és olvasási lehetőségeinek különféle változatait igyekszünk egy posztmodern horizontú befogadás felől szemlélni. Vajdát olvasva az emlékezettechnikák poétikai sokszínűsége, Czóbel szövegeinek sajátos szubjektumfelfogása vagy éppen gender szempontú olvasata, míg Kosztolányi egyes verseinek sokarcú és sokhangú világa kínálhat érvényes kérdéséket és válaszokat a klasszikus művek mai olvasóinak. A szubjektumelméleti kérdések elvezetnek bennünket a szétszórt, soha (többé) nem egységes szubjektum problematikájához, mely az egész korszak egyik leglényegesebb tapasztalata lehet. |
 |
Balajthy Ágnes Az utazás művészet – ahogy Nietzsche írja, olyan kaland, amelynek végén az ember már nem ugyanaz lesz, mint aki elindult; hiszen nem pusztán azért kelt útra, hogy világot lásson, hanem azért, hogy megtanuljon másként látni. A nietzschei gondolatok lejegyzése óta azonban a turizmus tömegjelenséggé vált: ahogy azzal a kötetben vizsgált irodalmi művek vetnek számot, kérdéses, hogy megőrizhető-e a tizennyolc-tizenkilencedik században megszilárdult utazáseszmény bármelyik eleme. A könyv egyes fejezetei Nemes Nagy Ágnes, Cs. Szabó László, Ferdinandy György, Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Krasznahorkai László és Térey János írásait vizsgálják, arra összpontosítva, hogy a szövegek miként értelmezik újra az irodalmi útirajz műfaji hagyományait, és hogyan viszik színre az idegenséggel való találkozást – jelenjen meg az a fájóan ismerős vagy a csábítóan egzotikus formájában. |
 |
Bényei Péter A kötet két nagyobb egységben tárgyalja az elemzésre kerülő Jókai-műveket. Az első rész vizsgálódásai a korpusz emlékezeti munkáját állítják középpontba. Két átfogó szöveginterpretáció (Forradalmi és csataképek; A kőszívű ember fiai) az 1848–49-es forradalom és szabadságharc irodalmi reprezentációjának poétikai feltérképezése mellett kitüntetetten tárgyalja, hogy ezek az írások milyen módon léptek be a korszak nemzeti identitásának a formálásába, hogyan épültek be kollektív emlékezetünkbe, illetve hogyan tehetik reflektálttá a nemzeti hovatartozás kérdéseit a mai befogadóban. Az elemzések kitérnek a Jókai-művek történelemszemléleti aspektusaira (Erdély aranykora), valamint társadalomlélektani konzekvenciára is (Rab Ráby). A kötet második nagyobb egysége a Jókai-regények lélektani teljesítményére fókuszál. A szerző szakmai befogadásában jó ideig perifériára szorult ez a kérdésfelvetés, ezért a kötet második fele leginkább azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy milyen jellegű pszichés jelenségeket visznek színre a Jókai-szövegek, illetve milyen fogalmi diskurzus keretében ragadhatók meg ezek a törekvések? Az ide kapcsolódó szövegelemzések a szuicid beállítódás reprezentációját (Mire megvénülünk), a személyiség alakulásának lélektani folyamatrajzát (Az arany ember; Enyim, tied, övé), valamint az Én leírásának a problémáit, az öregedéssel történő számvetés kérdéseit (A tengerszemű hölgy; Öreg ember nem vén ember) követik nyomon az egyes fejezetekben. A sokáig széles olvasóközönséget megmozgató Jókai-regények befogadása visszaszorulóban van napjainkban: ugyanakkor írásai egyfelől mediális folyosót nyitnak nemzeti múltunk közvetlen hozzáférhetőségéhez, alternatív történelemképeket és társadalmi víziókat kínálva fel; másfelől pedig ma is aktuális lélektani helyzetekre tartogatnak érvényes válaszokat. |
 |
Luffy Katalin A kötet az Erdélyi Fejedelemség válságának idején keletkezett szövegeket tár az Olvasó elé. A tárgyalásukhoz kiterjesztett történeti keret a lengyelországi katasztrofális következményekkel járó hadjárat előtti évektől az Apafi-berendezkedés viszonylagos konszolidációjának idejéig tart. Ebben a szűkre szabottan is eseménydús 20-25 évben keletkezett szövegek az egykori mindennapokat felforgató politikai események refelxiói, ily módon az olvasóból is kikényszerítik folyamatos összeolvasásukat a történésekkel. A szövegvizsgálat így egyfajta történeti narráció, amelynek alapelvét és menetét a koreseményekkel való konzekvens szembesítés határozza meg. A kontextuális irodalomtörténeti szempontok érvényesítése tehát nem környezetükből kiragadott szövegek elemzésén keresztül, hanem az elmondásuk, megírásuk történelmi idejének és egymáshoz való kapcsolódásuk figyelembevételével történik. Az elsősorban helvét hitvallású szerzők szövegei a korabeli beszédmód és íráshasználat egy sajátságos szegmensét képezik. A forráscsoporthoz a különféle események, reprezentációs alkalmak során elmondott prédikációk tartoznak, a kor és a könyv egyik centrális alakja pedig Medgyesi Pál. A puritanizmus egyfelől konkretizálja a témát, másfelől szoros szövegolvasási lehetőséget nyit a felekezetileg is más meggyőződésű szerzők mondanivalója, illetve művei felé. Ezáltal lesz megragadható, miképpen váltak a puritánus kommunikációs lelemények egy intenzívebb társadalmi érintkezés lehetőségeivé, illetve feltételeivé. |
 |
Textológia – filológia – értelmezés Hogyan jönnek létre a magyar irodalmi klasszikusok szövegkiadásai? Milyen megoldásokat kíván Arany János, Kazinczy és Kölcsey műveinek sajtó alá rendezése? miféle elméleti és materiális természetű feladványok elé állít a kiadói tevékenység? Ez a tematikus tanulmánykötet a 18-19. századi textológia területére kalauzol, s szövegkiadással foglalkozó kutatók eredményeiről ad számot. Tanulmányaik azokra az elméleti kihívásokra reagálnak, amelyek munkájukat az utóbbi időkben érték – olyan tapasztalatokból építkezve, amelyek a tevékenységüket mindenkor kísérik. A kötet egy 2013-as, Miskolcon megrendezett konferencián alapul, amely egy átfogó, a magyarországi szövegkiadások helyzetét áttekinteni kívánó sorozat részeként valósult meg. A tanácskozás a klasszikus magyar irodalom textológiai feldolgozásának időszerű kérdéseit kívánta áttekinteni számos kutatóhely munkatársai bevonásával. Az ebből a vállalkozásból létrejövő, átdolgozott és újrafogalmazott tanulmányok, textológiai és filológiai eredetükre építve, az értelmezés kereteit, műfaji határait kihasználva válnak egy történeti-poétikai szövegértemlezés hordozóivá, elmélyítve az irodalomtörténeti reflexió lehetőségeit. Az esettanulmányok, illetve a teoretikus és módszertani általánosításra is vállalkozó dolgozatok sokrétű, változatos képét rajzolják fel a textológia tudományterületének, s kijelölik a közeljövő számos feladatát is. |
 |
Lapis József Miképp hozza létre, hogyan közvetíti, módosítja, kérdőjelezi meg a költői beszéd a halálról való fogalmainkat? Mi mutatkozik meg a lírai médiumban akkor, amikor úgy véljük, hogy a halálról beszélünk (illetőleg: miért véljük úgy)? Hogyan alkotják meg a különböző retorikai és poétikai alakzatok a halálhoz kapcsolódó tapasztalategyüttest? Hogyan történik a távollévő megszólítása, a jelenlét megteremtése, az idegenség közvetítődése az eltérő lírai formációkban és a költői életművek egyes darabjaiban? Hogyan beszél a vers, amikor a halálról beszél, és arról beszél-e vajon? A nyelvi konfigurációk közül talán a képi sűrítettséggel, retorikával, figurativitással és érzéki (hangzóssági) hatáspotenciállal leginkább fölvértezett költészet az, mely a racionális megismerés számára elzárt terrénumok fölfedezője lehet. A költői nyelv varázsa abban áll, hogy a sehogyan másképpen nem elmondhatót létrehozza, s a halál sem olyan formában létezett addig, amíg és ahogyan a figuratív nyelv azt megteremtette, s teremti újra mind a mai napig. A nem jelenlévő másik megszólítása, a tulajdonképpeni idegenségként elgondolható halál tapasztalatának reflexiója, színre vitele gyakorta előhívja a költői szó, a nyelv teremtő vagy világlétesítő potenciáljának kérdéskörét (igenlését, vágyát, kételyét) is. A kötet arra a kérdésre keresi a választ, hogy a két világháború közötti magyar irodalomban jelentett- e újszerű költészeti problémát a halálnak – a jelen nem lévőnek és megismerhetetlennek – a megjelenítése. |
 |
Hovánszki Mária E monográfia Csokonai poézisén keresztül az énekelt lírának a 18–19. századforduló magyar irodalmában betöltött szerepét, miértjét és mikéntjét vizsgálja. A 18. század végének énekelt dalköltészete a fennmaradt tetemes dallamanyag ellenére, paradox módon, különösen kevés figyelmet kapott az irodalomtörténetben. A dallamok leírásával, értelmezésével és elemzésével, illetve a korabeli műfaj- és verselméletek, elszólások vizsgálatával mindenekelőtt ezt a hiányt szeretné pótolni a kötet, hiszen a szöveg és zene egyidejű kapcsolatán alapuló énekelt költészet korabeli jelentéshorizontjait feltárva, sok tekintetben újszerű irodalomtörténeti háttér bontakozik ki előttünk. A könyv első fejezete a vonatkozó társadalmi és eszmetörténeti kontextusok feltárásával a korabeli magyar nyelvű érzékeny énekelt dalköltészet mibenlétét tárja fel, a második fejezet – a verstani kutatásokból eddig hiányzó „láncszemet” – az énekelt költészet gyakorlati megvalósulásából származó versújítást járja körül, a harmadik rész pedig a szerzői intenció felől (is) közelítve tesz kísérletet Csokonai énekelt költészetének értelmezésére. S hogy a Csokonai-dalokról való beszéd ne csak üres szólam maradjon, azok mintegy „halottaikból föltámasztattak”, s a mellékletekben közreadott kották hangzó anyagát a „Kegyes Olvasó”, ha neki úgy tetszik, az MTA–DE Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport honlapján meg is hallgathatja. |
 |
Tóth Réka A szöveggenetika az írás folyamatát rekonstruálja és elemzi: a kéziratokban mozgásban lévő szöveg mintájára mozgásban lévő elméletnek és szövegmegközelítési módnak nevezhetnénk, amely saját szövegvizsgálati módszerrel és kiadási gyakorlattal rendelkezik. Ez a könyv e több tudományággal és az irodalomtudományon belül is számos területtel szoros kapcsolatban álló irányzat kritikai bemutatására vállalkozik, azt remélve, hogy eredményei és kérdésfeltevései nemcsak az elméleti kérdések és az irodalomtudományi nóvumok iránt fogékony egyetemi hallgatók és tanárok, hanem néhány kalandvágyó olvasó figyelmére is számot tarthat. A monográfia két részre tagolódik: első, elméleti részében megkíséreli felrajzolni azoknak a változásoknak a sorozatát, amelyek közrejátszottak a szöveggenetika létrejöttében, hozzájárultak elméletének és gyakorlatának alakulásához, és talán meghatározhatják jövőjét is. A szövegről alkotott hipotézisei már ma is ösztönzően hathatnak az irodalomelmélet alakulására, szövegkiadási gyakorlata pedig megváltoztathatja kiadási és így olvasási szokásainkat is. A könyv második, gyakorlati fele a szöveggenetikus munkájának lépéseit mutatja be: miként halad előre a kéziratok dzsungelében, milyen eljárásokat alkalmaz, és mit hoz létre. |
 |
Bodrogi Ferenc Máté Az olvasó kezében tartott munka kiindulópontja az a belátás, hogy lehetetlen rekonstruálni bármiféle kizárólagos önképet Kazinczy Ferencről, hiszen valósággal önkép-kollekciója van. A repertoár tartalmaz azonban egy rendkívül erős, évtizedeken átívelő külön változatot is, úgy tűnik, a legerőteljesebb arcok egyikét: a gentleman, illetve a virtuoso Kazinczy képét. Jelen könyv ezen arc, illetve a csiszoltság (politeness) angolszász nyelve között tételez hatástörténeti kapcsolatot. Ez a következő szempontokból jelentőségteljes: gráciafilozófia, társiasság, kritikafelfogás, nevelődés, esztétikai élmény. Az első fejezet több elméleti távlat metszéspontján veszi szemügyre a vizsgálat tárgyául választott önmegjelenítési mintázatot. A második ennek lehetséges angolszász gyökereit, a harmadik pedig azok német áttételeződéseit rekonstruálja, hogy a befejező részben a már felsorolt legfontosabb aspektusok tükrében legyen még láthatóbb a rokonság. A szerző reményei szerint mindezzel világosabbá válik, hogy a német áttételekben transzformálódó angolszász hatás alapvető fontosságú Kazinczy önértelmezésében, s látványos kulcsot ad annak megszólíthatóságához, ahogy a grácia és az esztétikai élmény fogalmainak korabeli történetéhez is. |
 |
Fazakas Gergely Tamás A 17. század második felében széles körben elterjedt magyarországi református imádságoskönyvek többes szám első személyű könyörgéseinek rendszeres olvasása, újramondása, éneklése a közösséggel való grammatikai és pragmatikai azonosulás lehetőségét teremthette meg az imákat magánosan, liturgiai vagy paraliturgiai alkalmakkor használók számára. A monográfia azt vizsgálja, hogy a siralmas és bűnbánó imák milyen (nemzeti, felekezeti és regionális összefüggésben értelmezhető) önszemléleti mintákat jeleníthettek meg az eltérő politikai, vallási és regionális kontextusokban: az 1650–60-as évek lengyel-, tatár- és törökdúlásai idején, valamint a gyászévtizedben (1670–80-as évek). Az imádságoskönyvek, továbbá más prózai és verses imák alapos filológiai és kiadástörténeti, valamint grammatikai és retorikai elemzései olvashatók e kötetben. Ezek egyrészt azt tárják fel, hogy az összetett bibliai tropológiát alkalmazó szövegek miként buzdították az imahasználókat siralomra és bűnbánatra. Másrészt azzal foglalkoznak, hogy maguk az imádságoskönyvek, valamint a korabeli imaelméleti munkák milyen tudatossággal és fogalmi pontossággal rendszerezték a sírást mint lamentációs és penitenciás imádságot. |
 |
Száraz Orsolya Paolo Segneri (1624–1694) olasz jezsuita a maga korában neves hitszónok, Itália-szerte ismert misszionárius, népszerű devóciós művek és papi segédkönyvek szerzője volt. A XVIII. században hatása túllépte Itália határait: az általa kidolgozott népmissziós módszert bevezették a jezsuita rend több rendtartományában, latinra fordított munkáit Európa-szerte számos alkalommal kiadták, azok széles körben ismertek voltak. Jelen kötet magyarországi hatástörténetével foglalkozik, amelyet Segneri fő tevékenységei (miszszionárius, prédikátor, egyházi író) alapján, három területen vizsgál. A kötet – a Segneri-kutatás eddigi eredményeinek áttekintése után – végigköveti a segneriánus népmissziók történetét 1716-os bevezetésüktől kezdve egészen 1773-ig, valamint magyarázatot keres működési területük beszűkülésére. A következő rész számba veszi azokat a prédikációra vonatkozó főbb előírásokat, amelyek alakítói lehettek Segneri prédikációs gyakorlatának, elemzés tárgyává teszi három prédikációs kötetét, valamint azok magyarországi hatásának nyomait keresi. A kötetet könyvés könyvtártörténeti fejezet zárja, amely Segneri Magyarországon megjelent műveivel és a magyarországi könyvtárakban egykor és gyakran ma is megtalálható munkáival foglalkozik. |
 |
Takács Miklós Ady, a korai Rilke és az „istenes vers”. Az olvasóban joggal felmerülhet a kérdés a cím láttán, hogy miért is ékelődik be egy egészen más jellegű költészet az „Ady istenes versei” nagyon is ismerős kifejezésébe. Az eddig forgalomban lévő irodalomtörténeti címkék szerint Rilke és Ady lírája valóban olyan mértékben eltérő, hogy összevetésüknek nincs értelme. Ez a könyv mégis megkísérli ezeket az életműveket egymás mellé helyezni, mert a kiválasztott Rilke-versek mind olyan korai művek, amelyek még az Ady-lírával rokon szecessziós verspoétika jegyében születtek. Illetve a két alkotó között ugyan nem volt történeti kapcsolat, műveik nem voltak hatással egymásra, viszont joggal feltételezhetünk a századforduló Osztrák-Magyar Monarchiájában egy olyan közös mentalitástörténeti horizontot, amelyben felmerül a keresztény hit és benne Isten újraértésének igénye például a modern líra keretein belül is. Tömören fogalmazva: hasonló kérdésekre eltérő válaszokat adtak, eltérő formában. Legyen szó akár a hagyomány által eddig kínált metafora-készlet elutasításáról, akár Káin és Ábel történetének újraírásáról, akár Mária alakjának kérdéséről. Mindezt nem feltétlenül az „istenes vers” nehezen meghatározható műfaján belül teszik meg csupán, mert – mint a könyvből kiderül – ez a fogalom sokkal inkább ideológiai, semmint poétikai kereteket biztosít egy-egy szöveg megértésének. |
 |
Baranyai Norbert „A magyar ember mindig respektálta a könyvet. Volt valami sejtelme, hogy abban lélek lakik. De ez a lélek nemigen akart megszólalni az ő számára” – írja Móricz Zsigmond 1940-ben a könyv és az olvasás jelentőségéről elmélkedve. Gondolatai szinte előrevetítik azt a furcsa kettősséget, ami az utóbbi másfél, két évtizedben az ő műveinek a fogadtatását jellemezte. Miközben ugyanis az olvasói köztudat vagy az irodalomoktatás a legjelentősebb magyar alkotók között tartja számon a szerzőt, addig rendkívül színes és sokrétű életművéről az irodalomkutatás mintha szép lassan elfeledkezett volna. Jelen kötet azon törekvéseknek a sorát igyekszik gazdagítani, amelyek ezt cáfolva próbálják bizonyítani a móriczi próza korszerűségét. A kötet nem hagyományos értelemben vett monográfia, hanem olyan tanulmánygyűjtemény, mely Móricz különböző alkotásainak értelmezésével közelít az életműhöz. A vizsgált regények sorában találunk közismert, népszerű Móricz-szövegeket (Légy jó mindhalálig, Árvácska), a tényirodalom sajátos formáiként számon tartott műveket (Boldog ember, Életem regénye) és mára feledésbe merült, felfedezésre váró alkotást is (Árvalányok). Az elemzések többféle szempontrendszert és megközelítési lehetőséget szem előtt tartva hívják fel a figyelmet a regények összetettségére. A szövegértelmezések így nem a megértés befejezettségét hangsúlyozzák, hanem arra mutatnak rá, hogy milyen további lehetőségek rejlenek még a móriczi próza újraolvasásában. |
 |
Bódi Katalin A XVIII. század végi írásbeliségben a levél az egyik legfontosabb kommunikációs médium. Mi sem mutatja ezt jobban, hogy ez idő tájt számos korszakspecifikus szépirodalmi műfaj mintájává válik, így a levélregény és a heroida alapjává. Bácsmegyey „haszontalan fityogása”, ahogy Kazinczy a sárospatakiak becsmérlő véleményét idézi egyik levelében, különösen fontos megnyilatkozás, hiszen a szerelemről való beszéd új lehetőségeinek kidolgozása felé mutat, s egyúttal a magyar irodalomban eladdig kevésre tartott műfaj másik korabeli olvasatát is rögzíti. Ennek az időszaknak a levélregényei olyan olvasási tapasztalatot rögzítenek, amelyre általában a regénnyel kapcsolatban hajlamosak vagyunk vakok maradni. Ugyanis ezek a szövegek saját textuális megalkotottságukkal az olvasás lassúságában megtapasztalható, jellemzően szokatlan élményt teszik átélhetővé. Jelen kötet a XVIII-XIX. század fordulóján megjelent magyar levélregények és heroidák poétikai-narratológiai, illetve történeti poétikai, eszmetörténeti és regénytörténeti tanulmányozásával foglalkozik. |
 |
Tasi Réka A 17-18. század fordulójának katolikus prédikációi iránt az utóbbi években növekvő érdeklődést mutat az irodalomtörténet-írás. A jelen kötet nem törekszik rendszeres feldolgozásukra, hanem kísérletet tesz egy ellentét felszámolására, amely abból a tényből származik, hogy ezek a hitszónoklatok „egyszerű embereknek”, ámde „fodorétott ékes szókkal” szólalnak meg. Olyan új nézőpontot választ a prédikációk értékeléséhez, melyből a fenti ellentét megszüntethető: az isteni dolgok kifejezésére és befogadására elégtelen nyelv és értelem megtapasztalhatóságát, az „akár mit beszéllyek, csak szót szaporítok” antropológiai kényszerét felidéző retorika a vallásos tapasztalat kiindulópontjaként szolgál. A könyvben olvasható elemzések arra irányulnak, hogy a prédikációk miként teremtik meg a nyelvi elégtelenség megtapasztalásának lehetőségét: figurákkal, trópusokkal, és egy sajátos, a barokkra olyannyira jellemző vizualitást is működtető illúzió segítségével. |
 |
Knapp Éva – Tüskés Gábor A kötet a magyarországi neolatin irodalmi hagyomány eddig figyelmen kívül hagyott vagy nem kellő mélységben ismert területeit és forrásait állítja a középpontba. A három nagy terület a tudománytörténet, az irodalomelmélet, valamint a neolatin és a nemzeti nyelvű irodalmak kapcsolata. Fő célunk az, hogy hozzájáruljunk a magyarországi neolatin irodalmiság majdan megrajzolandó összképéhez, s megvilágítsuk ezen irodalom eddig rejtett kapcsolatait a nemzetközi tendenciákkal és az anyanyelvű irodalommal. A részletesen tárgyalt vagy érintett szerzők sorában találhatók neves magyarországi és külföldi humanisták, későhumanisták (pl. Janus Pannonius, Antonio Bonfini, Zsámboky János, Jacob Balde), a magyar nyelvű költészet klasszikusai (pl. Gyöngyösi István, Csokonai), kevéssé ismert egyházi szerzők (pl. Jacob Masen, Csete István, Gyalogi János, Deményi László) és olyanok, akik először fordulnak elő irodalomtörténeti kontextusban (pl. Úrban Pickelius, Imreh Imre). Az elemzések középpontjában főként olyan XVI-XVIII. századi, mára rendszerint elfeledett művek és irodalmi folyamatok állnak, amelyek részét alkotják a korszak irodalomszemléletének, s ismeretük nem nélkülözhető sem az Európával való kapcsolattartás, sem pedig az anyanyelvű irodalom megértéséhez. |
 |
Keczán Mariann A könyv a Márai-irodalom kevéssé ismert területére kalauzolja el az olvasót. Az emigrációbeli publicisztikára fókuszálva annak a gondolatnak a megvilágítására törekszik, ami az első világháború után megerősödő, s az író szerint az 1950-es évek közepéig tartó krízishangulatra felel. A Szabad Európa Rádió „vasárnapi krónikása” termékenyen ötvözi az évtized előtti „őrjáratok” vándor-toposzát a Pesti Hírlap-beli publicista gyakorlatával, miközben tudatosan a „homéroszi műfaj” megelevenítésén fáradozik. Az állandó beszéd számára írói identitása és a közösségi integritás megerősítésére egyaránt alkalmat adott, hiszen az aktuális tények rögzítésén, a híradáson túl a lényegi kérdések nyilvános újragondolását tette lehetővé. A magyar kultúra külföldi elismerése, európai szervesülése, továbbá az általános emberi értékek szolgálata, a nemesebb célért való ellenállás, a szellemi szabadság, a közöny helyett a részvétel hajlama indította legtöbbször arra, hogy véleményét kifejtse. Vasárnapi jegyzeteinek legegyénibb szólamát az a magyarságféltő és nemzetmegőrző szándék táplálja, ami a térképmetafora sajátos transzformációjában sűrűsödik emberi tartalommá. A két világháború közötti Európában felfénylő katedrálisháló az ötvenes évek elején kontinentális szellemiséget sugárzó városok és alkotó emberek portréiban szövődik olyan csillagtérképpé, amely a vándornak a bizonytalan világban utat mutat… |
 |
Penke Olga A XVIII. század folyamán az európai filozófiában és esztétikában jelentős fordulat következik be: a filozófiai gondolatok radikalizálódása és a világ értelmezésében korábban biztosnak vélt elméletek megkérdőjelezése új irodalmi kifejezési formákat kíván. A magyar felvilágosodás irodalmában a Bessenyei-életműre a legjellemzőbbek ezek a változások. Filozófiájának, irodalmi és nyelvi programjának része az új prózai műfajok kipróbálása, amelyeket koncepciójának és egyéniségének megfelelően alakít. Első alkotói korszakát a rövid műfajok jellemzik: az esszé, a dialógus, a levél, a röpirat. A vegyes műfajú írásokat összefogó kötet és a „polgári dráma” érdekes magyar nyelvű változatait valósítja meg. Az időskori próza kevésbé változatos műfaji szempontból. Regénye, társadalombölcseleti prózája, történetírása, a személyes irodalom sajátos műfajában készült művei gondolkodása „summájának” megfogalmazását kísérelik meg. A műfaji kísérletek között sajátos szerepet kapnak a más szövegek függésében létrejövő írások: a bevezetők, az ajánlások és a jegyzetek. Bessenyei György Összes művei kritikai kiadásának tizedik kötete megjelenése után érdemes elgondolkodni az életmű egészét érintő kérdéseken. Ilyen problémakört jelent a prózai írások műfajának kérdése, amelyet a könyv fejezetei bemutatnak. |
 |
Görömbei András A közösségi cselekvésből, felelősségből, magatartásból kihúzódni igyekvő világban Sütő András életműve az otthonteremtés lenyűgöző vállalkozása. Az elidegenedés világméretű uralma idején a Rész és az Egész összetartozását tanúsítja. Óvó figyelemmel építette be életművébe az erdélyi magyarság sorsát és lelkületét, kollektív megmaradás-igényét. A realizmusnak előbb móriczi övezetében alkotott, természetes otthonossággal és erősen egyéni jelleggel, a történelem újabb mozgásirányát érzékenyen követve. Úgy tágította egyetemessé mezőségi életanyagát, hogy annak meghitt személyességét és eleven közösségi ethoszát megtartotta. Életműve a reflexív realizmus, az eszmével, gondolati elemekkel és költői látásmóddal dúsított valóságábrázolás értékes fejezete. A provinciát is világtávlatokkal szembesíti, s ezáltal léptékét általános emberi szinten s hitelesíti, megőrizvén sértetlenül annak egyedi sajátosságait, árnyalatának méltóságát is. |
 |
Tóth Zsombor Történetek nélkül nem tudunk élni, gondolkodni, érezni. Azt hisszük, hogy helyeket, embereket, életeket ismerünk meg, holott valójában csak helyekről, emberekről, életekről szóló, valószerű történeteket sajátítunk el, írunk és mondunk tovább. Közösségileg vagy individuálisan létrehozott, forgalmazott, felgyújtott vagy elfelejtett történetekkel szembesülünk. Mert a történet, a saját történetünk elmondása elidegeníthetetlen jog, sőt mentség és bizonyíték, mindazok mellett, amit hiszünk vagy hinni szeretnénk, ismerünk vagy tudni vélünk. A történetmondás joga és felelőssége a mienk, az igazságát és (m)értékét majd az utókor szabja meg. Így hát ez a könyv, amely egy rendkívüli élet történetét próbálja értelmezni, sem tehet másként: számba veszi mindazokat a kontextusokat, kulturális és szövegmintákat, amelyek lehetővé tették a rabságban elkészült remekmű létrejöttét. Célja megmutatni, hogy a rabság, mint extrém tapasztalat, miként szövegezi magát egy ember történetévé, közösségi emlékekre, hiedelmekre, reprezentációkra hagyatkozva. Az imádságba oldódó vallomás, bűntudat vagy üdvbizonyság textusai emlékezetté válnak, kezdetben családi, majd irodalmi mintává. így lesz az egykori élet tovatűnt igazságának leghívebb őrzője, íme, mégiscsak a fikció. |