 |
Bényei Péter A kötet a Kemény-recepció által megnyitott értelmezői ösvényeken indul el, olyan kérdésekre keresve a választ, mint például: a jelentésképzés mely sajátos területeit nyitja meg a történelmi regény poétikai alakzata Kemény írásművészetében, vagy hogy milyen alapon beszélhetünk egy regény tragikumáról, s mennyiben segíti a tragikus hatásmechanizmus kibontakozását a múlt esztétikai reprezentációja stb.? A kötet első fele műfajelméleti és kritikatörténeti kérdéseket jár körül: a 19. századi történelmi regény alakzatának leírására tesz kísérletet, majd a dráma és a regény ötvöződésnek mechanizmusát tárgyalja a Kemény-korabeli kritikák és a Kemény-regények tágabb-szűkebb összefüggésrendszerében. Az elméleti fejezeteket Kemény Zsigmond három legismertebb történelmi regényének (Özvegy és leánya; A rajongók; Zord idő) átfogó interpretációja követi. |
 |
Balogh Piroska A kötet célja, hogy beemelje Schedius Lajos különböző kanonizációs folyamatok útvesztőiben feledésre ítélt életművét az irodalomtörténeti, illetve egyéb tudománytörténeti közelítések kurrens párbeszédébe. Mindenekelőtt megpróbálja feltárni és nyomon követni eme útvesztőket, majd kísérletet tesz arra, hogy az esztétikától a térképészetig terjeszkedő, igen szerteágazó szaktudományi irányú életművet egységes szempontrendszer és paradigma szemszögéből értelmezze. Bemutatja, hogy Schedius tudományos pályája milyen gyakorlatias, eszközszerű elemek alkalmazásával épült fel: az olvasó betekintést nyerhet e pálya szociológiai és vagyoni hátterébe, megismerheti annak pedagógiai vonatkozásait, Schedius folyóiratszervezői és szerkesztői programjait, színház- és társaságszervező tevékenységét. A kötet második fele azt mutatja be, hogy e gyakorlati tudományszervezői törekvések mögött milyen tudományszemlélet tételezhető. Azaz: hogyan írható le az a göttingeni paradigmából kiinduló, számos szaktudomány módszertanát integráló elméleti-módszertani folyamat, mely végül az esztétika szaktudományának horizontját univerzális embertudománnyá képes tágítani. Ezáltal remélhetőleg egyszersmind a Schedius- szövegeket hozzáférhetővé tévő Doctrina pulcri – Schedius Lajos János széptant írásai című szövegkiadás egyik lehetséges összefüggés-, valamint értelmezési rendszere is kibontakozik. |
 |
Bitskey István „Immár uram is más, Pallas és vitéz Mars” – vallotta Balassi Bálint lengyelországi bujdosásának kezdetén. Egyfelől a tudományok, a bölcsesség istennője, másfelől a vitézség istene jelképezte a magyarországi reneszánsz értékrendjének két legfontosabb pillérét, erre utalt a hazájától búcsúzó magyar költő, s rajta kívül ezt a kettősséget kívánta harmóniába hozni a kora újkor magyar értelmiségének számos képviselője is. De vajon volt-e esélye a háborúktól sújtott, darabokra szabdalt országban a kultúra, a literatúra művelőinek arra, hogy a kényszerű fegyveres harc mellett egyúttal Pallast és Minervát is szolgálhassák? Milyen elképzelések, miféle történeti konstrukciók keltek életre a kortársak tudatában az egyéni és kollektív megmaradás dilemmáiról, saját katonai és értelmiségi szerepükről, a keresztény Európához csatlakozás különféle formáiról? Miféle szóművészeti eljárások, milyen retorikus alakzatok és kommunikációs stratégiák szervezték meg ezeket a sorsértelmező szövegeket, önértelmező és identitáskereső narratívakat? Milyen erőfeszítéseket kívánt a Duna-táj lakosságától az anyagi és szellemi önvédelem az oszmán hódítás idején, a „magyar romlásnak saeculumjában”? Miként vélekedik minderről a legutóbbi idők hazai és nemzetközi szakirodalma? Könyvünk ilyenféle kérdésekre keres válaszokat. |
 |
Et in Arcadia ego” A kötet a klasszikus magyar irodalmi örökség feltárására és értelmezésére vállalkozó kutatási pályázat és egy abból kinövő – Csokonai Vitéz Mihály halálának 200. évfordulójáról is megemlékező – konferencia eredményeinek összefoglalását nyújtja. A tág értelemben vett 19. századi magyar irodalomtörténeti kutatóműhelyek közös célja a klasszikus magyar irodalom (irodalomtörténetünk 1770-es évekkel kezdődő és az 1900- as évek elejével záródó szakasza) szövegkánonjának bővítése és a róla kialakított kép korszerűsítése. A kötet írásai foglalkoznak többek között Csokonai, Kazinczy Ferenc, Bessenyei György Berzsenyi Dániel munkásságával; a 18. századi magyar levélregények nőábrázolási hagyományaival; Erdélyi János: Népdalok és mondák c. kéziratos gyűjteményével, de vizsgálják a korszak nyelvszemléleti sajátosságait, irodalomfelfogását vagy éppenséggel az 1807-es országgyűlés nyelvi vitáit. |
 |
Nemzet – identitás – irodalom Mit jelent és mit jelöl a nemzeti irodalom fogalma? A magyar nyelven írott és áthagyományozásra érdemesnek tartott szépirodalmi szövegek összességét, melynek legalapvetőbb funkciója az egyéni identitás formálása, a hagyományközvetítés, s a nemzettudat képviselete, erősítése. Mégis, talán kevés olyan képlékeny, történetileg változó és ideológiákkal terhelt kategóriája van a magyar irodalomtörténet-írásnak, mint e fogalom, amelynek használatáról mindmáig nem alakult ki valódi közmegegyezés. Kötetünk debreceni irodalomtörténészi műhelyek kutatási eredményeiből ad válogatást. A tanulmányok egyrészt egy összeurópai kultúra kontextusába, vallási diskurzusok, történelmi események bonyolult összefüggésrendszerébe ágyazzák bele a nemzeti-közösségi identifikáció kérdéseit, másrészt fogalmi analízist adnak, hozzászólnak a nyelvújítás vitájához, elemzik a felvilágosodáskori magyar irodalom meghatározó beszédmódjait, Arany János irodalomszemléletét, betekintést nyújtanak a 19. századi irodalom és politika kapcsolatába, a 19. századi zsidó asszimiláció és a magyar irodalom alakulástörténetének összefüggéseibe. |
 |
A prózaíró Németh László Németh László születésének centenáriuma (2001) megmutatta, bizonyította, hogy a magyar szellem Odüsszeuszának – Sütő András nevezte őt így – életműve a 21. század elején is eleven hatású. Tucatnyi könyv és száznál több tanulmány elemezte akkor az ő munkásságát. E gazdag recepció nyilvánvalóvá tette, hogy ez a klasszikus életmű ma is új értelmezési lehetőségeket ad az olvasóknak és kutatóknak egyaránt. |
 |
Taxner-Tóth Ernő Az utóbbi időben megélénkült az érdeklődés Eötvös József életműve iránt. Regényeit többen elemezték új szempontok alapján. Ez a könyv korábbi fogantatású: szerzőjének egyetemi előadásai közben fölmerült kérdéseire keres választ. Elsősorban arra, hogy abban az időszakban, amikor a magános olvasás tömegessé vált, milyen szerepet töltött be a regény műfaja a közvélemény formálásában. A XVIII-XIX. század meghatározó írói egész Európában népeket, nemzeteket – és az emberiséget – akarták megszólítani. Hitték – és a könyvvásárlók gyorsan növekvő figyelme igazolta ezt -, hogy hozzájárulhatnak a világ megismeréséhez, a közboldogság megvalósításához, igazságosabb társadalmak kialakulásához, az emberség értékeinek tudatosításához. Észlelték a kinyíló világ fokozódó bizonytalanságérzetét, az egyén érvényesülésének nagy reményeit – és nagy csalódásait; válaszolni akartak az erősödő szabadságvágy és az átalakult életforma változatos kihívásaira. A magyar regényírók – köztük Eötvös József – határozott küldetéstudattal fogtak alkotó munkájukhoz. Olvasóik felvilágosítására akarták használni a műfaj esztétikai lehetőségeit, hogy a magyar társadalom megváltoztatása érdekében mozgósítsák, tettekre ösztönözzék a befogadókat. |
 |
Lőkös István A könyv szerzője a 19. század negyvenes éveiben sarjadó, majd a 19-20. század fordulóján már európai színvonalúnak minősülő horvát széppróza alakulástörténetét vizsgálta, az egyes szerzőknél és az egyes művekben-életművekben megjelenő horvát nemzettudat és az ettől elválaszthatatlan magyarságkép aspektusából. A romantikával induló, majd a realizmus, a naturalizmus, végül a modern irányzatok (impresszionizmus, szimbolizmus) jegyében prosperáló horvát széppróza Ljudevit Farkas-Vukotinovictól Mirko Bogovicon, August Senoan, Josip Eugen Tomicon, Ksaver Sándor Gjalskin, Eugen Kumicicon, Josip Kozaracon és Jankó Leskovaron át Krlezáig ívelő folyamatát nyomon követve arra a következtetésre jutott, hogy az erőteljes nemzeti identitás mellett egy igen árnyalt magyarságkép jelenik meg a művekben. Ennek tanulságai a magyar históriában és irodalomtörténet-írásban is kamatoztathatók. |
 |
Religió, retorika, nemzettudat régi irodalmunkban Az MTA Irodalomtudományi Intézetének Reneszánsz Osztálya és a Debreceni Egyetem Régi Magyar Irodalmi Tanszéke – együttműködve a többi egyetem társtanszékével – 2002. május 23-25. között rendezte meg a régi magyar irodalmi kutatók soron következő országos konferenciáját. Religió, retorika, nemzettudat: ez a három kulcsfogalom jelölte ki az ülésszak témáját. Mivel a reneszánsz és a barokk idején mind a vallási, mind a nemzeti tudat retorikusán szerkesztett szövegekben testesült meg, fontos feladatnak látszott számbavenni azokat az elméleti szabályegyütteseket, amelyek ekkor hatottak. Vajon volt-e összefüggés a vallásos közösségtudatot kifejező formakincs és a korai nemzeti identitástudat szövegalkotó szokásai között? Miként került kapcsolatba a hitéleti szenvedélyek retorikus megjelenítése és a tételes tanközvetítés nyelvi normája a nemzeti önismeret formálódó alakzataival? Milyen műfajok és stilisztikai variációk, milyen antik tradíciók alakították a korai újkor retorikus eljárásait? Ilyen kérdésekre kereste a választ az ülésszak, amely megemlékezett az egy évtizede elhunyt kiemelkedő tudósról, Klaniczay Tibor akadémikusról, a kutatócsoport alapítójáról, tudományszakunk kiemelkedő praeceptoráról. Kötetünk az ülésszak előadásait adja közre, a három kulcsfogalom lehetséges összefüggéseit keresve, s remélve azt, hogy ilyen módon is ösztönzést adhat a korszak irodalmi műveltségének árnyaltabb megismeréséhez. |
 |
Vallasek Júlia Az 1940-44 közötti korszak nagyjából „fehér foltnak” számít az erdélyi magyar irodalom történetében. Elsősorban azért, mert hosszú ideig a korszak politikai vonzatai a határ egyik oldalán sem tették lehetővé a téma kutatását, másodsorban pedig azért, mert valóban kevés jelentős irodalmi alkotás született ekkor. Az irodalomtörténeti kézikönyvek többnyire megelégedtek a háborús évek erdélyi irodalmának egy-egy rövid, felsorolásszerű bemutatásával, vagy a két világháború közötti erdélyi irodalom keretén belül tárgyalták, ami poétikai vonzatát tekintve valóban helyes, de a korszak történelmi, politikai specifikumának mellőzése elfedi az ekkor született művek néhány sajátos vonását. A könyv a tárgyalt korszak erdélyi magyar irodalmának monografikus körképét nyújtja. Az ekkor született irodalmi alkotások, az egymással párhuzamosan létező különböző stílusirányzatok kölcsönhatásának elemzéséből, a fontosabb irodalmi fórumok (Erdélyi Helikon, Pásztortűz, Termés) feltérképezése során rajzolódnak ki a vizsgált időszak irodalmának sajátosságai. (A Szerző) |
 |
Tamás Attila „Határhelyzetben”… |
 |
Onder Csaba A klasszika virágai – vagyis a versgyűjtemények. A virágmetaforika nem véletlen: a görög anthología szó válogatott virágokat, virágcsokrot jelent. Amit ez a szó jelölni kíván, az a versgyűjtemény – akár egy szerző verseskötetéről legyen is szó, akár (mint manapság leginkább) több szerzőéről (lásd: antológia). Ebben a könyvben az előbbi értelemben vett versgyűjteményekről lesz majd szó, a magyar klasszika, vagyis nagyjából a 18/19. század fordulójának olyan jelenségeiről, amelyeket koncepciózusan, vagy az alcímben megadott fogalmak által tematizáltan, még nem tárgyalt irodalomtörténeti elbeszélés. |
|
|
Barta János „Nem egyszerűen a szokásos kérdésre kívánunk válaszolni, hogy ti. aktuális-e Barta János tudósi életműve és ha igen, miért, hanem abból a felismerésből indulunk ki, hogy az ő életpályája és írott munkássága időben egyre távolodó tények, tendenciák, kihívások és feleletek kölcsönhatásában tárható fel. A XX. század nagy gondolkodástörténeti fordulatának jegyében szólva: Barta János minden írása csak úgy fogható fel és csak úgy értékesíthető hitelesen, ha régmúlt évtizedekre, azok kérdéseire adott válasz gyanánt értelmezzük. […] Így született meg az az elképzelés, hogy »posztumusz « jelenjék meg Barta János soha meg nem írt »Arany-monográfiája«, az Arany-tanulmányok legjava, nagyjából időrendben. (Természetesen a témák és nem a Barta-kéziratok keletkezésének időrendjében.) Amikor aztán lehetőség mutatkozott kétkötetes kiadványra, evidensnek tűnt a legjobb Madách-, Kemény-, Jókai- és Vajda-tanulmányok kiválasztása. A cím meg szinte magától adódott: Arany és kortársai. […]” (A Szerkesztő) |
 |
Ködöböcz Gábor Kányádi Sándor mintegy öt évtizedes életművét hagyomány és újítás kettősségében próbálom értelmezni. Tradíció és modernség relációjában azt az elvet tartom szem előtt, hogy „az új és régi nem esztétikai értékkategória, nem az esztétikai minőségről mond ki döntő szót. A régi lehet éppoly jó esztétikailag, mint amilyen sikerületlen és rossz az új. A régi és az új a történetiség értékkategóriája, a mozgásfolyamatokban az egymást követő és egymásba át-áttűnő ívekben való tájékozódást szolgálja”. A költő a hagyományt a személyesség, az éppen időszerű alkotói szándékok nézőpontjából „olvassa újra”, ez egyúttal a hagyomány „újraírását” is jelenti. Minden új költészet a költészet tradíciójának újraolvasása és másként értése. A kortárs költő a számára referenciaszövegnek minősülő rég- és közelmúltbéli szövegek ún. „kitöltetlen helyei”-re koncentrálva olvassa újra és értelmezi át a hagyományt. Ami persze – saját költői hagyományán túl – nagyobbrészt választott hagyományt jelent. Kányádi esetében leginkább Petőfi, Arany, József Attila és Illyés Gyula lírai örökségére, valamint az Áprily- Tompa-Reményik-féle transzszilván tradícióra kell gondolnunk. (A Szerző) |
 |
Madas Edit Középkori írásbeliségünk más területeihez hasonlóan prédikációirodalmunk is rendkívül forrásszegény. Az első háromszáz évből néhány egymástól elszigetelt mű maradt fenn, melyeket önállóan kellett vallatóra fogni. Összehasonlítási alapot a műfaj európai történetének hasonló emlékei nyújtanak, ezekhez viszonyítva értékelhetők saját forrásaink, és helyezhetők el egy rekonstruált fejlődési vonal mentén. A prédikációirodalom magyarországi története egy hazai szükségletre készült prédikációgyűjteménnyel kezdődik. A kötet első fejezetében három egymást kiegészítő forrás segítségével rekonstruáljuk Szent Gellért püspök elveszett homiliáriumát, tisztázva a műfaj XI. századi történetének legfontosabb kérdéseit, és újraértelmezve a Gellért-filológia néhány vitatott pontját. A püspöki prédikáció első fennmaradt emlékei a XI-XII. század fordulóján készült Hartvik-féle Agenda pontificalisban olvasható ad populum sermók. E fontos forrásanyaggal eddig nem foglalkoztak. A XII. század végén másolt Halotti Beszéd a műfaj legismertebb s nemzetközi viszonylatban is egyedülálló emléke. Ezúttal a nyelvemlék és latin előképe európai párhuzamait igyekeztük felkutatni, s a szöveg együttes műfajtörténeti helyét minél pontosabban kijelölni. A XIII. században az új egyetemi szövegelemző módszerek hatására a prédikáció stílusa alapvetően megváltozott. Az úgynevezett thematikus sermók a koldulórendek közvetítésével hazánkban is megjelentek a század folyamán. A kötetet záró tanulmány az ide tartozó források közül a Pécsi egyetemi beszédekkel és a Gyulafehérvári Sorok kódexével foglalkozik kimerítően. |
 |
Gábor Csilla Káldi György, a korában népszerű 17. századi jezsuita hitszónok ma jobbára csak Biblia-fordítása révén van jelen az irodalomtörténeti köztudatban: terjedelmes prédikációs kötetei riasztani látszottak olvasókat és kutatókat egyaránt, annak ellenére, hogy egyházi beszédeit a mértékadó irodalomtörténeti kézikönyvek folyamatosan számon tartják. Jelen tanulmány az 1631-ben, illetve 1681-ben megjelent prédikációs kötetek filológiai, teológiai és retorikai szempontú vizsgálatára vállalkozik. |
 |
Nagy Gábor Baka István Szekszárdon született 1948-ban. Egyetemi éveitől kezdve Szegeden élt, egészen 1995-ben bekövetkezett haláláig. Szülővárosában, Szekszárdon temették el. Bár az irodalmi élet központjától távol, előbb Szekszárdon, a szülői házban, majd Szegeden, a Victor Hugó utcai Kincskereső-szerkesztőségben, szinte szerzetesi magányban alkotott, barátai és nem egy irodalomkritikus számára már első művei születése után nyilvánvalóvá vált, hogy egy különleges tehetségű költő művészete van kibontakozóban. Válogatott és új verseinek gyűjteménye, az Égtájak célkeresztjén, majd a Farkasok órája megjelenése után neve szélesebb körben is ismertté vált. Verseivel hamarosan az ország minden jelentősebb folyóiratában találkozhatott az olvasó, a kilencvenes évek első felében pedig már külön rangot jelentett az irodalmi lapoknak, ha Baka-verset publikálhattak. Úgy tűnt, költészete hidat verhet az irodalmi táborok közé… |
 |
Oláh Szabolcs Az Üdvözlégy, örök Úristen, ki vagy foghatatlan fölségben kezdetű gyülekezeti énekben a bevezetés retorikai egységét kérés váltja fel: ezt a felszólító mód és a második személyű odafordulás jelzi. Ebben az áttűnésben a nyomorúság és a megváltottság közti átmeneti állapotot testi valóságnak, a lelki közösség lényegi jelentésének érzi a könyörgő gyülekezet. A kátéból szerzett ének és az imádság széttartó műfaji sajátságai ez által észlelhetővé teszik a tételes tanítás és a lelki történés feszültségét. E két összetevő az istentisztelet teljes antifónikus folyamatában is egymás értelmezőjévé válik. A sokrétű kölcsönhatás teológiáját és liturgikus kereteit bontja ki ez a könyv. Pál apostol szavaira (lKor 14,15- 16) támaszkodva: „Micsoda tehát? Ha imádkozom a Szentlélek indításából, értelemmel imádkozzam, ha éneklek a Lélek által, értelemmel énekeljek. Mert ha a Szentléleknek ajándéka által hálákat adsz a gyülekezetben, a tudatlan paraszt ember mi módon mond a hálaadásodra Áment?” |
 |
Hász-Fehér Katalin Fáy András szerzői alakja és életműve irodalomtörténeti kánonunk mai állása szerint a „másodvonalba” tartozik. A19. század első felében azonban az általa (is) megfogalmazott közösségi irodalmi program a kánon részét és nem csupán kontextusát képezte, még akkor is, ha a felvilágosodás kora óta folyamatos volt a vita a közösségi kánont követő és az irodalom önálló rendszerként való elkülönülését hirdető szerzők között. Fáy András, aki a 19. század első felének egyik legnépszerűbb írója volt, ezért nemcsak a monográfia alanyaként szerepel e kötetben, hanem modellként is, mert az ő életművén, irodalmi gondolkodásán, kapcsolatrendszerén és recepcióján keresztül tükröződnek az elkülönülő és a közösségi irodalmi programok közötti párbeszéd aspektusai. |
 |
Hász-Fehér Katalin Fáy András szerzői alakja és életműve irodalomtörténeti kánonunk mai állása szerint a „másodvonalba” tartozik. A19. század első felében azonban az általa (is) megfogalmazott közösségi irodalmi program a kánon részét és nem csupán kontextusát képezte, még akkor is, ha a felvilágosodás kora óta folyamatos volt a vita a közösségi kánont követő és az irodalom önálló rendszerként való elkülönülését hirdető szerzők között. Fáy András, aki a 19. század első felének egyik legnépszerűbb írója volt, ezért nemcsak a monográfia alanyaként szerepel e kötetben, hanem modellként is, mert az ő életművén, irodalmi gondolkodásán, kapcsolatrendszerén és recepcióján keresztül tükröződnek az elkülönülő és a közösségi irodalmi programok közötti párbeszéd aspektusai. |
 |
Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen Huszadik századi történelmünk következményeként a magyar irodalom rendkívül összetett fogalommá vált. Magába foglalja a magyarországi magyar irodalmat, a kisebbségi magyar irodalmakat és a nyugati magyar irodalmat. Nemzeti irodalmunk egységét biztosítja a közös történelmi hagyomány, közös nemzeti kultúra és főként a közös anyanyelv. Irodalmunk lényegi egysége mellett azonban a trianoni békediktátummal Magyarország szomszédaihoz csatolt három és fél milliónyi magyarságnak az irodalmában a kisebbségi lét következtében sajátos jegyek is kialakultak. |
 |
Bene Sándor Nyilvánosság, közvélemény és politikai propaganda, jóllehet gyakran élnek (néha visszaélnek) velük a modern szakirodalomban, anakronisztikus fogalmaknak tűnnek a 17. századra vonatkoztatva. Kétségtelen, hogy a hatalmi szféra szerepló’i ebben a korban is fontosnak tekintették, döntéseiknél számításba vették alattvalóik és a külföld véleményét, várakozásait, várható reakcióit, hogy ekkor is törekedtek ezek befolyásolására, de kérdéses, hogy a pragmatikus szinten túlmenően is reflektáltak-e a problémára. Mit értettek ekkor „propagandán”? Milyen nyilvánosság- és közvélemény-fogalmak működtek, s működtek-e valójában a köztudatban a polgári nyilvánosság 18. századi eszmélése és önmeghatározása alatt? (Lehet-e manipulálni „valamit”, ami nem létezik, de nem biztos, hogy tud magáról?) S ha volt is tendenciózus hírterjesztés, milyen fogalmi keretben írták le saját tevékenységüket a hivatásos propagátorok? Tettek-e különbséget a befogadók rétegei és a különböző befogadási módok között? Milyen eltéréseket mutat a tudatosság foka a geopolitikai különbségek, illetve az időbeli változás függvényében? Mit tekintünk „elsődleges” és „másodlagos” propagandának? Milyen kritérium alapján határolhatjuk el a politikai propagandát a hatalmi reprezentáció (önreprezentáció) jelenségeitől? Mindez milyen irodalmi műfajokban és formákban jelenik meg? Könyvünk ezekre a kérdésekre keresi a választ, korántsem a teljesség igényével, de mindenképpen a téma további kutatására ösztönzés szándékával. (A szerző) |
Legutóbbi frissítés:
2023. 07. 28. 10:24