 |
Gángó Gábor A könyv tárgya a magyar irodalom-, politika- és eszmetörténet klasszikus alakja, Eötvös József (1813-1871) életének és munkásságának komplex vizsgálata az 1848 őszétől 1850 végéig terjedő időszakban. E két év mintegy külön fejezetet képez Eötvös pályáján, hiszen azokat – az 1848-as forradalom és szabadságharc eseményeinek következtében – Magyarországtól távol, önkéntes bajorországi emigrációban töltötte el. Eötvös életéből e két év mindezidáig nem került sem az irodalomtörténészek, sem a történészek figyelmének előterébe. A munka egyik fő célja, hogy kiegészítse, árnyalja az Eötvös-életrajzoknak az e korszakra vonatkozó megállapításait. |
 |
Németh László irodalomszemlélete Hatalmas életművéből maga Németh László a tanulmányírót becsülte legtöbbre. Tanulmányírói munkásságának egyik felét irodalmi tárgyú írásai teszik ki. Ezekben számot vetett a magyar irodalom több korszakával és nemzedékével, európai utasként és a közép kelet-európai népek megbékélésének a követeként pedig az európai kultúra sok kiemelkedő jelenségét értelmezte. Szerteágazó tanulmányírói munkásságát karakteres irodalomszemlélet fogja egységbe. |
 |
Szilágyi Márton A könyv a XVIII. század végének egyik legfontosabb, reprezentatív folyóiratával, a Kármán József és Pajor Gáspár szerkesztette Urániával foglalkozik. Megközelítését tekintve mégsem kizárólag sajtótörténeti jellegű. Kritikatörténeti és recepcióesztétikai szempontokat is alkalmaz, ám – a folyóirat egyes cikkeinek provenienciáját, illetve a szerkesztők életrajzát feltáró fejezetekben – mindezt mikrofilológiai módszerekkel és történeti forráskutatással ötvözi. A feldolgozás ugyanis a téma és a korábbi szakirodalom sajátosságaihoz igazodik: a magával a folyóirattal foglalkozó elemzések ugyanis igen csekély számúak, ehelyett rendre a két szerkesztő egyikének, Kármán Józsefnek a személyiségére és életművére vonatkozó tanulmányokkal szembesülhetünk – miközben a másik szerkesztőről, Pajorról mindezidáig egyetlen önálló cikk sem látott napvilágot. Ennek a sajátos felemásságnak a megértéséhez elengedhetetlen volt a magyar irodalomtörténet-írás – Kármánt is érintő – vonulatának a felmérése, hogy az eddig domináns megközelítési módot lebontva lehessen új eredményekhez jutni. A Toldy koncepcióját követő értelmezési hagyomány elemzése így a magyar irodalomtörténeti tradíció egy ágának és a kanonizáció történeti fázisainak bemutatása kapcsán mutat rá új összefüggésekre. A könyv mindezek megfontolása után tesz kísérletet a folyóirat történeti beágyazottsága vizsgálatára. A tanulmány ilyenformán nemcsak a Kármánra, illetve az Urániára vonatkozó szakirodalomhoz képest hoz jelentős új eredményeket, hanem a XVIII. század végi magyar irodalom egészének kutatásában is. Ilyen részletességgel és rendszerességgel még egyetlen, XVIII. századi magyar folyóirat adaptációit sem tekintették át. Ez a vizsgálódás pedig több olyan fordítás kimutatásához is elvezetett, amely a magyar és német irodalom kapcsolattörténeti, komparatisztikai, fordítástörténeti folyamatait állítja új fénybe. A két szerkesztő életrajza pedig, amely idáig ismeretlen és feltáratlan levéltári források alapján és új szempontok szerint készült, a XVIII. századi írói életpályák társadalomtörténeti vizsgálatához is új adalékokat kínál. |
 |
Mezei Márta Írók gyűjteményes munkáinak szervezettebb, folyamatosabb kiadása Magyarországon az 1780-as években indul. Ez a korszak a kulturális élet fellendülésének ideje: II. József uralkodása alatt felerősödik a nemzeti identitás, a nemzeti értékek felmutatásának tendenciája; a modern, európai műveltségű értelmiség művekkel és szervezőmunkával ekkortól kezdve egyre intenzívebben vesz részt az irodalmi életben. E fellendülő mozgalomhoz kapcsolódnak a művek, életművek megjelentetésének munkálatai. A szövegeket kibocsátó írók sokoldalú mandátumot, sokféle kötelezettséget vállalnak, a textológia mellett kiterjedt szervezési feladatokat – ebben a korabeli és komplex értelemben nevezzük őket a címben és a továbbiakban kiadóknak. Magatartásukban öntudat munkál, egy nagyobb ügy elkötelezett szolgálatának öntudata, kiadványaikkal programjuk szerint a kor nyelvi, ízlésbeli, irodalmi, erkölcsi világának alakítását akarják segíteni, törekvéseiket e magasabbrendű célnak rendelik alá. E szociológiai alapozottságú vállalás, különösen a kezdeteknél, erősen meghatározza tevékenységüket: a kulturális nevelés, a kultúraalakítás szempontjából választják ki az aktuális műveket, szerzőket (főként a közvetlen elődöket), a cél szolgálatában javítják és alakítják a szövegeket, a kötetek felépítését és az apparátust. Ám e munka filológiai kihívást is jelent: a célszerű, a „helyes” szöveg és tényezőinek megállapítását, a mű törvényei, az alkotói szándék szembesítését az elvárásokkal, a művek körének és rendjének legtanulságosabb elrendezését, a szükséges magyarázatok jellegének és mértékének kijelölését. Az egyes könyvek a kiadói mandátum egyedi értelmezéséről, érvényesítéséről adnak képet; a munkálatok folyamat a Révaitól Kazinczyig a problémák és megoldások történetét rajzolja ki. |
 |
Deréky Pál A könyv (a címe idézet Kassák Lajos: A ló meghal, a madarak kirepülnek című művéből) tanulmánykötet. |
 |
Tamás Attila Közel három és fél évtizeddel ezelőtt jelent meg első kiadásban ez a könyv – kedvező visszhangra találva, ugyanakkor kis példányszámban. Az Arany-, az Ady- és a József Attila-kép módosításához is hozzá tudott járulni, emellett érdeklődést tudott kelteni azzal is, ahogy a költői szemléleteknek, illetve a versalkotás módjának változásaiban egy ellentéteken át vezető fejlődésmenetnek a kirajzolására tett kísérletet. Szerzője olyan meggondolások jegyében vállalkozott napjainkban könyvének újrakiadására, hogy – noha ma semmiképpen sem tudná értekezését ugyanebben a formában megírni – annyira távolra kerültnek sem érzi magát tőle, hogy a benne leírtak legnagyobb részét ne tudná ma is a sajátjaként vállalni. (Akár egyes elemzéseit, akár a felvázolt fejlődésvonal fontos tényezőit tekintve.) Ahogy rövid előszavában jellemzi: érettebb fővel sok mindent talál ugyan régi szövegében módosítást kívánónak, nincs olyan helyzetben, amelyből megtudná határozni annak optimális mértékét és irányát. Inkább általában figyelmezteti ezért olvasóit bizonyos fokú távolításnak s ezzel együttjáró szemléletiértékelési módosítások elvégzésének a szükségességére. |
 |
Horváth János „A Csokonai Könyvtár sorozat létrejötte óta kettős feladatra vállalkozik: egyfelől a Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar és Összehasonlító Irodalomtudományi Intézetében folyó kutatómunka eredményeit teszi közzé, másrészt az irodalomtudomány nagy mestereinek műveit publikálja. „A »tanulmányok« egy-egy íróról, irodalom- és verstörténeti kérdésről szólnak, az »előadások« egyike szintén egyetlen író – Kölcsey – költői pályáját, a másik kettő viszont egész korszakok fejlődéstörténeti értelmét igyekszik megvilágítani. Illenék gyűjteményemre Toldy Ferenc egy tanulmánykötetének Irodalmi arcképek és szakaszok címe; de »arcképek« és »szakaszok« itt tárgyuk történeti rendjében követik egymást, mintha egy nagyobb arányú magyar irodalomtörténetnek volnának válogatott részletei. Bevezetésül az egészhez Magyar irodalomismeret címen a rendszerezés elveit kitűző elméleti fejtegetés szolgál; utána egy középkorvégi irodalmi nyelvünket ismertető tanulmány indítja el a történeti fejezetek rendjét, majd századonként haladva tovább, egyes jelesebb íróknak, döntő fontosságú ízlés- és fejlődéstörténeti szakaszoknak a jellemzése folytatja, s Ady Endre szimbolizmusának magyarázata zárja a sorozatot. Ez egyenestebb irodalomtörténeti érdekű törzshöz úgyszólván függelék gyanánt csatlakozik végül egy, irodalomtörténetinek csak közvetve mondható versmondattani és két nyelvhelyességi értekezés. Bár nem »tanulmány«, beiktattam az annak nevezhetők közé egy rövid, adatszerű közleményt is (Apró adat Arany Jánosról címűt).” |
 |
Bán Imre Bán Imre (1905-1990) professzor a régi magyar irodalom és művelődés történetének kiemelkedően eredményes kutatói közé tartozott, tanulmányai mind hazai, mind nemzetközi tudományos fórumokon magas szakmai színvonalukkal váltottak ki elismerést. A debreceni KLTE Régi Magyar Irodalmi Tanszékének vezetőjeként megalapozója volt – professzortársával, Barta Jánossal együtt – a debreceni irodalomtörténészi iskolának, munkásságával példát mutatott a filológiai alaposság és az esztétikai érzékenység egyidejű érvényesítésének lehetőségére. Szinte minden esetben hasznosította és gazdagította a rokon tudományterületeket is, többek között a könyvészetet, egyháztörténetet s a művészettörténetet. Tanulmányainak ezen kívül legfontosabb jellemzője, hogy a magyar jelenségeket mindig európai összefüggésrendszerben vizsgálta, ezáltal a hazai irodalom nemzetközi megismertetésében is igen fontos szerepet játszott. Széles körű nyelvtudása és hét évszázad irodalmát átfogó oktatói tevékenysége segítette elő kutatói sokoldalúságát, amelynek révén a korai középkortól egész a romantika koráig szakértőként szólt hozzá szinte minden lényeges irodalomés művelődéstörténeti kérdéshez. Most közreadott tanulmányai életének utolsó másfél évtizedében keletkeztek, többnyire szakfolyóiratokban jelentek meg, s ma már nehezen hozzáférhetőek. Közülük több mindeddig publikálatlan volt, vagy csupán idegen nyelvű változatának közreadására került sor. Jelen kötet ilyen módon szerves tartozéka Bán Imre életművének, s noha önállóan is koherens egységet alkot, ugyanakkor több ponton kapcsolódik is korábbi munkáihoz, részint kiegészítve, részint továbbfejlesztve azokat (Apáczai Csere János, 1958; A barokk, 1962; Irodalomelméleti kézikönyvek Magyarországon a XVI-XVIII. században, 1971; A Karthausi Névtelen műveltsége, 1976; Eszmék és stílusok, 1976; Dante-tanulmányok, 1988). |
 |
Lőkös István „…Annak ellenére, hogy a magyar szlavisztika és a magyar irodalomtudomány egyes – néha kifejezetten kiemelkedő művelői – igyekeztek tudatosítani a különböző délszláv régiókban, ezen belül Horvátországban, Szlavóniában, Dalmáciában és a Raguzai Köztársaságban, azaz Dubrovnikban keletkezett művek értékeit…, e téren még mindig nagyon sok a tennivaló. Lőkös István jól tudja, hogy a horvát és általában a délszláv irodalom mélyrehatóbb magyarországi megismerése – megismertetése – nélkül nem lehet hozzáfogni az irodalmi kapcsolatok és kölcsönhatások, a világirodalmi folyamatoktól függő, máskor meg éppenséggel a regionális körülmények folytán kialakuló azonosságok, párhuzamosságok mélyrehatóbb elemzéséhez, végezetül pedig a recepció vizsgálatához. Munkájának témaválasztása ezért többszörösen hasznos. A magyar irodalomtudománynak, amely hagyományosan nyugatorientáltságú, égető szüksége van olyan munkákra, amelyek a szomszédos népek irodalmait kutatják, már csak azért is, mert a magyar irodalom bizonyos jelenségeit nem lehet kizárólag nyugati hatásokkal és kapcsolatokkal magyarázni. Nagyon jó példa erre a Zrínyi-eposz.” (Stepanovic Predrág) |
 |
Imre László Imre László könyvének leendő olvasói, ha a mai magyar irodalomtudományban kicsit is járatosak, fontos újdonságként könyvelhetik el ezt az iránymutató kezdeményezést, mely a műfajtörténet régóta elhanyagolt terepén új csapást nyit. Ha a mai külföldi irodalomtudományban lehet új historicizmus, új strukturalizmus, új kulturális materializmus, akkor legalább ilyen szükség van rá, hogy valaki újragondolja és kipróbálja az új műfajtörténet lehetőségeit. Imre László egy korszak szinte teljes műfaji rendszerének alakulásfolyamatairól és funkcióváltásairól számol be, s erre a feladatra ma keresve sem találhattunk volna alkalmasabb személyt nála. Korábbi munkáiban nem egyszer vállalkozott egy-egy műfaj beható vizsgálatára, akár egyetlen szerző életművében (például Arany János balladáira szorítkozva), akár egész hazai történetük távlatában (a magyar verses regény egész fejlődéstörténetét áttekintve); ugyanakkor a XIX. század középső harmadának, e műfajvariációkban ritka gazdagságú, s műfajtörténeti kutatásra különlegesen alkalmas korszaknak ma bizonyosan ő az egyik legelmélyültebb szakértője. Téma és szerző szerencsés egymásra találása kitűnő megfigyelésekben és termékeny gondolatokban gazdag művet eredményezett. Igazolódik szerzőnk tétele, miszerint a „műfajok létformájának szinkron és diakrón vizsgálata (…) az irodalom működésének leglényegét érinti”. (Dávidházi Péter) |
 |
Folytonosság vagy fordulat? Aligha vitatható, hogy a magyarországi felvilágosodás korában Csokonai Vitéz Mihály életműve az az etalon, amely összevetési alapul, zsinórmértékül szolgál eszmei és művészi teljesítmények megközelítéséhez, mérlegeléséhez, minősítéséhez. Ez pedig kellő indokot szolgáltat arra, hogy a felvilágosodás kutatásának aktuális kérdéseit épp Csokonai szülővárosában tekintsék át a kutatók, s épp Debrecenben kerüljön sor országos méretű, interdiszciplináris konferenciára, amelyik a korszak vizsgálatának újabb eredményeit összegzi, a különféle nézeteket egymással szembesíti, a továbblépés útjait megkísérli felderíteni, betájolni. |
 |
Bitskey István A reneszánsz és barokk korszak magyarországi irodalom- és művelődéstörténetének egyes kérdéseit, egymással szoros összefüggést mutató jelenségeit tárgyalják e könyv fejezetei. A szerző szándéka szerint három évszázad (1450-1750) meghatározó irányzatairól, jellegzetes eszmeáramlatairól és írói alkotásairól esik itt szó, olyanokról, amelyek máig ható tanulságokat kínálnak. Mit jelentett Magyarország számára Mátyás király udvarának reneszánsz kultúrája? Mennyi része volt ennek kiformálódásában a hazai hagyománynak, s mennyi az európai mintának? Miért verhetett gyökeret oly rövid idő alatt a reformáció a Kárpát-medencében? A hagyomány vagy az újítás nyomta-e rá bélyegét markánsabban Balassi Bálint költészetére? Mit mondott erről egy évszázad magyar líratörténeti kutatása? Hogyan alakult a Balassi utáni korszak költészete? Prózája? Hitvitázó irodalma? Milyen alkotásokat tekinthetünk emlékiratoknak, s milyen típusai vannak? Mi az eszmetörténeti háttere a barokk kori magyar memoárirodalom felvirágzásának? A régiség mely értékei asszimilálódtak leginkább a hazai közgondolkodásba, a hagyomány mely rétegeihez tudtak kapcsolódni újabb irodalmunk egyes alkotásai? Ilyenféle kérdésekre keresik a válaszokat a kötet tanulmányai, amelyek természetszerűen kapcsolódnak mind egymáshoz, mind pedig a szerző korábbi könyveihez (Hitviták tüzében, Bp. 1978;Humanista erudíció és barokk világkép, Bp. 1979; Magyar emlékírók, Bp. 1982; így élt Bethlen Gábor, Bp. 1984; Pázmány Péter, Bp. 1986.). |
 |
Márkus Béla Az irodalomjegyzék úgyis elárulja: a dolgozat lassan tíz esztendeje készült. |
 |
Imre Mihály A könyv olyan eszme- és formatörténeti jelenségek önálló fejlődési jellemzőit, összefüggéseit ismeri föl és vizsgálja, amelyek lényegesen meghatározták 16-17. századi nemzettudatunk kialakulását, irodalmi tudatformában történő kifejeződését. E folyamat megragadásának egyik legrelevánsabb módszere a toposzkutatás eljárásainak alkalmazása. A korszak irodalmi műveltségében még erősen érvényesül a formaképző rendszereket kezdeményező, majd folyamatos működésüket fönntartó preformált jelleg: ennek egyik legfőbb forrása a reneszánsz retorikai kultúrája. A toposz a mohácsi csatavesztés utáni magyarországi, majd az európai latin nyelvű költészetben jelentkezik. Pannónia (Hungária) allegorizáltan, elhagyatott, törököktől pusztított, meggyötört királynőként jelenik meg. Könyörgő szavait nővéréhez: Germaniához, vagy az egész keresztény Európához intézi. A siratás, siralom, panasz archetipikus ősi formáit mind a zsidó-keresztény, mind az antik irodalom nagyon gazdag kifejezési, műfaji változatokban jelenítette meg. A török veszedelem állandósulása olyan társadalmi, ideológiai, társadalomlélektani körülményeket teremtett, majd tartott fönn huzamosan, melyek között fokozottan jutott szerephez a korszak irodalmi tudatában a gazdag hagyományú panasz formula-rendszer. Mivel a 16. század irodalmi műveltségét a reneszánsz és a reformáció hagyományrendszerei formálták, a „Magyarország panasza” toposz is ezek meghatározottságában alakul: az ókori és neolatin mintákat imitáló allegorikus heroida és a wittenbergi értelmezés szerinti 79. zsoltár vagy jeremiád. Az európai közvélemény előtt is ismert toposz integrálja a reneszánszban meghonosodott „Magyarország a kereszténység védőbástyája” és a „termékeny Pannónia” toposzokat, amelyek tartósan nemzeti attribútumként őrződnek önszemléletünkben és az európai köztudatban. A toposz magyar nyelvű költői változatát teremti meg Rimay János, amelynek hatása – évszázadokon keresztül érvényesülve – Kölcsey Hymnus-ában még eleven. |
 |
Dobos István „Dobos István munkája a témakör eddigi legteljesebb feldolgozása a magyar irodalomtudományban. Másfél évtizeddel ezelőtt megkezdett prózapoétikai vizsgálódásaim óta továbbra is csak résztanulmányokkal bővült a korszak rövidprózájának irodalma, holott az irodalomtörténeti értékelés régóta kiemeli a századforduló novellisztikájának jelentőségét. Dobos István kettős feladatot vállalt: a novellairodalom és ennek elméleti/történeti reflexiója áll kutatásának középpontjában. A kijelölt műfajjal kapcsolatban elsőnek végez kimerítő, komplex vizsgálatot. Felhasználja a narratológia és a strukturális elbeszéléselemzés tapasztalatait, ezeket azonban történeti poétikai, hatástörténeti és befogadáselméleti szempontokkal bővíti. A dolgozat az alapkutatást metatudományos elemmel egészíti ki, s ennek következtében nem csupán a tárgykör kutatói számára kínál föl forrásértékű munkát, hanem a tágabban értelmezett elbeszéléskutatás számára is.” (Thomka Beáta) |
 |
Tamás Attila A sorozat ezúttal nem egyetlen ívű írást ad közre, hanem három évtized hosszabb-rövidebb tanulmányaiból összeállított válogatást. De azért nem merő véletlen alkalmai hozták létre egyes darabjait. Főként a költészet – mint legjellegzetesebbnek tekintett irodalmi alaptípus – alkotásait, és a belőlük formálódó (vagy csak formálható?) különböző csoportok együttesét fogják ezek vallatóra, lényegében egy évszázad magyar irodalmának java terméséből: egy Ady Endrével induló, a késői Illyés Gyulával záródó soron tekintve végig. (A visszapillantásban Arany János munkásságáig, az előretekintésben Juhász Ferencéig menően.) Műelemzés, történeti áttekintés és elméleti kérdések feszegetése egymást is hivatott segíteni. Lehet-e köze a szecessziónak a forradalmisághoz, a Jónás könyvének a fasizmushoz, hogyan találkozhat össze Kosztolányi Dezső és József Attila arcéle, hitt-e istenben az, aki leírta a maga konok gondolatzárását: „mivel nincs túlvilág, sem kárhozat, sem isten” – és a szocializmus eszméiben, aki egyetlen rettenetes mondatban fogalmazott ítéletet azok „létező” változata fölött – mindez valamiképpen összefügg annak kérdéseivel is, hogy miképpen szakaszolható történetileg ez az irodalmi „anyag” (vagy milyen más – műfaji, műtipológiai – rendszerezés érvényesíthető rajta), és egyáltalán: mit tekinthetünk benne joggal időtállónak? Mit „érthetünk meg” benne ilyen minőségben, s van-e egyáltalán szükség – és lehetőség – konstans értékek felmutatására? (Vagy legalábbis: a keresésükre.) |
 |
S. Varga Pál A XIX. század második felének magyar költészetét számos szakmunka vizsgálta már. így mára általánosan ismertté vált, hogy a magyar líra egy-másfél évszázaddal ezelőtti irányvesztését az az „emberi kondíció” idézte elő, amelyet a hagyomány dezillúzió néven ismer. E dezillúziót eddig inkább arra a csalódásra volt szokás visszavezetni, amelyet a szabadságharc leverése keltett – még ha a legújabb kutatások nyomán láthatóvá vált is, hogy a gondolkodástörténet általános európai irányai is szerepet játszottak eluralkodásában. Ez a könyv – bár a dezillúzió történelmi okait sem hagyja figyelmen kívül – az európai s a magyar gondolkodástörténet belső logikájából igyekszik megmagyarázni a romantika utáni magyar líra válságát: a pozitivizmusnak ama nagyhatású teóriájából, amely – Immánuel Kantnak, a modern ismeretkritika atyjának szigorú intéseit figyelmen kívül hagyva – naiv magabiztossággal állította, mit kell objektív valóságnak tekinteni, s amely elutasított mindent, ami e valóságba nem fért bele. |
 |
Debreczeni Attila Az 1970-es évek első felében készült Csokonai-kismonográfiák, Julow Viktor és Vargha Balázs munkái óta több, új távlatokat nyitó dolgozat jelent meg a felvilágosodás nagy költőjének munkásságával kapcsolatban, s jelentősen előrehaladt összes műveinek kritikai kiadása is. Mindez mintegy kihívást jelentett az életmű egészével való szembenézésre. A jelen könyv e kihívást elfogadva törekszik egy korszerű Csokonai-portré megrajzolására. Mint a szerzőírja: „Csokonai megértéséhez a leghosszabb út látszik a legrövidebbnek: a költői világkép egészének a feltárása. Ennek belső összefüggéseit kell megértenünk, mégpedig legsajátabb lényege szerint, vagyis nem külső (pl. politikai vagy szigorúan egzisztenciális) szempontokat vetítve belé. Legalább ilyen fontos azonban számunkra az is, hogy ezt a világképet a maga dinamikájában ragadjuk meg. A változás, az átformálódás természetes folyamat: válasz a léthelyzet változásaira. Minden léthelyzet egymásból következik, de eltérő lényegű is, így a költői világkép formálódásának stációi is sajátszerűek, s nem egy másik szakasz mércéjével mérendők. Az így felfogott átalakulási folyamat megragadását az életműből készített »hosszmetszetek« belső dinamikájának és ezek egymáshoz való viszonyainak a felvázolásától reméljük. Három fő fejezetünk három alapvető szempont szerint kíséri végig Csokonai pályáját, költészetének vonulatait. Az elsőben a boldogság és az erkölcs összefüggéseire koncentrálunk, igyekezvén felmutatni a két fogalom közötti fokozatos hangsúlyváltást. A másodikban a nemzetről és a kultúráról alkotott elképzelését, azok új minőséggé való összeforrását próbáljuk meg érzékeltetni. A harmadikban a természet és az ember fogalmainak viszonyában végbement átalakulásra szeretnénk fényt deríteni, amelynek lényegét a teleologikus szemlélet megtörésében látjuk. Gyönyörködés – hasznosság – reflexió: végső soron a klasszicista művészet eme alapvető jegyei azok, melyek az életműből készített három fő metszetünk lényegét alkotják.” E könyv tehát elsőrendűen eszmetörténeti szempontból közelít Csokonai életművéhez, így remélvén szilárd fogalmi bázist és árnyalt fejlődési rajzot adni a további kutatás számára. A teljes életművet felölelő munka hátterében ott áll a kritikai kiadás szigorú tényszerűséget biztosító filológiai apparátusa is. A jelen második kiadás az elsőhöz képest mintegy 50 oldallal bővült: helyet kaptak benne a Lilla és az Anakreoni Dalok életmű-záró köteteit elemző újabb tanulmányok is, melyek a könyv egy fontos részének újraírásaként számot adnak az immár négy esztendeje betűkbe rögzült Csokonai-portré további formálódásáról. |
Csokonai Könyvtár - Bibliotheca Studiorum Litterarium 3.oldal
Legutóbbi frissítés:
2023. 07. 28. 10:24