Pilinszky János - Szócikkek

Csiribán Mihály:

Pilinszky János (1921–1981): költő, író, esszéista, publicista. A Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, ún. „újholdas” nemzedékének tagja. Az Újhold folyóirat társszerkesztője, mindemellett munkatársa a Vigília, az Élet, az Ezüstkor s az Új Ember lapoknak.

Életút

Budapesten született 1921. november 27-én. Középiskolai tanulmányait 1931 és 1939 között végezte a budapesti Piarista Gimnáziumban. Érettségi után egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán kezdte meg, majd fél év után az egyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta. Művészettörténeti, magyar, valamint olasz irodalmi és nyelvészeti előadásokat hallgatott. 1944 májusában kapta meg egyetemi végbizonyítványát; a diploma megszerzésére már nem jutott ideje – ősszel behívták katonának, s alakulatával rövidesen Ausztriába, majd Németországba került. Harcokban nem vett részt, 1945 februárjában a németországi Harbach faluban tartózkodott, ahol – itt és más lágerekben betegeskedve –megtapasztalhatta a koncentrációs táborok borzalmait, amely élmény meghatározta egész későbbi életét és költészetét. 1945 őszén térhetett vissza szülővárosába. 1955. október 12-én feleségül vette Márkus Anna festőművészt, de néhány hónap múlva elváltak.

A hatvanas évek elejétől többször utazott Nyugat-Európába, főleg Párizsban töltött hosszabb időt, az USA-ba is eljutott. 1970 októberében Poignyban, egy nemzetközi konferencián ismerkedett meg Jutta Scherrer német származású, Párizsban élő szlavista tanárnővel, akivel a kapcsolata 1976 elejéig tartott. Szerelmük idejére esett utolsó költői korszaka. 1978-ban ismerkedett meg Párizsban Ingrid Ficheux-vel, akivel 1980 júniusában házasságot kötött. Második szívinfarktusának következtében hunyt el hatvanéves korában, 1981. május 27-én, Budapesten. Június 4-én hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára a Farkasréti temetőben.

Pályakép

Első versei 1938–1939-ben jelentek meg a Napkelet, az Élet és a Vigilia című lapokban. 1941–1944-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1946–1948-ban az Újhold társszerkesztője, de erős kötődések fűzték a Vigilia és a Válasz csoportulásaihoz is. 1956-ban rövid ideig a Magvető Kiadó lektora. 1957-től haláláig az Új Ember katolikus hetilap belső munkatársa volt. Nagyrészt itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái. A diktatúra éveiben a Szépirodalmi Kiadó külső korrektoraként dolgozott, 1951-től 1956 júliusáig nem publikálhatott.

Első verseskötete 1946 májusában jelent meg Trapéz és korlát címmel a Szent István Társulat kiadásában. Második verseskötete, a Harmadnapon csak 1959 szeptemberében jelenhetett meg, az irodalmi nyilvánosságban a hatvanas évek végéig elvétve szerepelt, irodalompolitikai megítélése lassan enyhült. A hatvanas évek elejétől gyakran hívták külföldi szereplésekre, idegen nyelvű köteteinek fordítási előmunkálatai is ebben az időben kezdődtek meg.

1970-ben jelent meg gyűjteményes kötete, a Nagyvárosi ikonok s ettől kezdve a hazai irodalmi élet egyik legjelentősebb képviselőjeként kezdték számon tartani. Külföldi szereplései is megszaporodtak, minden évben hosszabb-rövidebb időt töltött Párizsban. Új költői korszaka szintén erre az időszakra esik: 1972-ben jelent meg a Szálkák, 1974-ben (négy színdarabbal együtt) a Végkifejlet, majd 1976-ban az összegyűjtött és új verseit tartalmazó Kráter. 1976-tól nem írt több verset, egyre inkább a széppróza foglalkoztatta. 1977-ben adta közre Egy párbeszéd regénye alcímmel a Beszélgetések Sheryl Suttonnalt, és haláláig dolgozott az Önéletrajzaim munkacímet viselő regényén, amelynek csupán három nagyobb fejezete („novellája”) készült el. Első kötetéért 1947-ben Baumgarten-díjat kapott. A következő elismerést, a József Attila-díj első fokozatát huszonhárom évvel később, 1971-ben kapta meg. 1974-ben megválasztották a Bajor Szépművészeti Akadémia levelező tagjának. 1980-ban költői életművéért Kossuth-díjjal tüntették ki. 1962 őszétől volt tagja a Magyar Írószövetségnek.

Legismertebb művei közé tartozik az Apokrif, a Harbach 1944, a Francia fogoly,   a Ravensbrücki passió, a Négysoros, a Mire megjössz vagy a Harmadnapon. Lírájában a 20. század kegyetlen világát elemzi, leképezvén az ember magárahagyottságát, a létezés szenvedése elől való menekülés hiábavalóságát, valamint az élet stációit átható félelmet és rémületet.

A Francia fogoly  a magyar költészetben népszerű s kissé lenézett műfajt, az életképet újítja meg. Valójában kettős dráma zajlik le a versben: az epikus módon elmesélt történet a fogolytáborból szökött francia rabról és a másik, a lírai én, az emlékező drámája, aki a látott élménytől, az emberi esendőség és kiszolgáltatottság látványától nem tud szabadulni.

A Ravensbrücki passióban a cím egyszerre általánosít és konkretizál, s ily módon a rab kivégzés előtti utolsó pillanatának ábrázolása mindenfajta szenvedés magába sűrítője és jelképe. Pilinszky nem a halált jeleníti meg, azt az utolsó versszak hétköznapi sorai szinte csak mellékesen jegyzik meg. Ami a költőt foglalkoztatja, az a halállal való szembenézés pillanata, a végtelen magány, mely borzasztóbb és tragikusabb a fizikai megsemmisülés hirtelen bekövetkezténél.

A Harmadnapon című költeményben a passió és a megsemmisítő tábor képeinek, utalásainak egymásba játszása nem fejeződik be a tragikum kimondásával, hanem - Pilinszkynél ritka módon - a feltámadás reményét sugallja.

Az Apokrif a Pilinszky-világkép nagy, összefoglaló verse. A cím a nem kanonizált iratra utal, műfaját tekintve valójában apokalipszis, a végítélet személyes leírása. Az atomhalál képei keverednek a lágerversekből ismert motívumokkal, az individuum kozmikus magányának képeivel a kései József Attila hangját is idézve. A második rész szervező gondolata a tékozló fiú példázatára épül, egyszerre a hazatérés reményét és reménytelenségét sugallva. Ugyanitt bukkan föl az emberi kommunikáció lehetetlenségének problémaköre, a szó, a beszéd elégtelensége. A harmadik egység Isten és ember viszonyával foglalkozik talányosan. Egyszerre értelmezhetjük elidegenedett kapcsolatként, passzív viszonyként, s hangsúlyozhatjuk a sor elejére vetett állítmányt is, azaz a kapcsolat meglétét. (http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Pilinszky.htm)

Lírai művein túl a próza és a dráma műnemében is alkotott. Esszéi és esszészerű prózakölteményei (Meditáció, Bársonycsomó) versesköteteiben jelentek meg. (http://doktori.btk.elte.hu/lit/osi/disszertacio.pdf) 1977-ben adták ki a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című párbeszédes regényét, 1957-től kezdve pedig gyermekeknek is írt verses meséket (Aranymadár, A Nap születése). (http://doktori.btk.elte.hu/lit/zoka/diss.pdf) Drámái először az 1974-es „Végkifejlet” című kötetében szerepelnek először, közöttük mind egyfelvonásosakat (Urbi et orbi – a testi szenvedésről, Élőképek), mind hosszabb színművek fellelhetőek. (http://mek.niif.hu/00300/00355/html/ABC11587/12236.htm) A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja 1998-tól.

A legújabb szakirodalom tükrében

Pilinszky Jánost a 20. századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb lírikusaként tartja számon az irodalomtudomány. Ez az elméleti alapja, kiindulópontja a kortárs Pilinszky-recepciónak, ebből az alapvető perspektívából, ezt az alaptételt alátámasztandó és tovább árnyalandó kutatják költészetének különböző aspektusait. A szakirodalmi megítélése lényegében a ’80-as évektől kezdődően változatlan, mondhatjuk tehát, hogy recepciós stagnálás jellemzi a róla szóló diskurzust, még ha e stagnálás vitathatatlan jelentőségét és hatását hangsúlyozza is. A kortárs szakirodalom szemszögéből elsősorban mint lírikus jelentős alakja a 20. századi magyar irodalmi kánonnak, egyéb műnembeli alkotásai kevesebb hangsúlyt kapnak.

Pilinszky a szubjektum létének és létezésmódjának végső kérdéseire keresi a választ költészetében. A lírai én világba vetett magányát, majd a végtelen transzcendens véges létezésben felfedezett elérhetetlenségének tapasztalatát jeleníti meg. A személytelenítés fokozatain keresztül jut el az e világi létezés szükségképpen nem teljes, paradoxikus voltának elfogadásához. Költészetén megfigyelhető a 40-es évek alatti lágertapasztalatok, a keresztény egzisztencializmus, a tárgyias líra s katolikus hitének hatása, ennek ellenére nem tartozik a hagyományos értelemben vett, szakrális témájú katolikus papírók közé, minthogy elutasította a vallásos és a profán irodalmat elválasztó falat („Én költő vagyok és katolikus”).

Életműve alapvetően lírai jellegű.  Költészete a magyar irodalom modern korszaka késő szakaszának kiemelkedő, meghatározó alakítója. A Pilinszky-féle líra a szubjektum ontológiáját állította a versbeszéd központi helyére, megvalósítva a magyar másodmodernségben a Szabó Lőrinc és József Attila által megkezdett személytelenítés költészetét. Ez a személytelenítés különböző, egymásból következő módokon alakul ki a Pilinszky-életmű korszakait létrehozva. (Tolcsvai Nagy Gábor, Pilinszky János, Pozsony, Kalligramm, 2002 (Tegnap és Ma), 178.)

 Katolicizmusa kezdettől fogva kiterjedt és elmélyült módon alapozza meg költészetét. Pilinszky értelmezésében a vallásos hit és magatartás nem a vallásos metafizikába való menekülést jelenti az élet abszurditása elől, hanem életprogrammá, egységes világképpé szerveződnek keresztény elvei. Az emberközpontúság és a vallásos ihlet találkozása intenzív, személyes keresztény humanista költészetet eredményezett. Önmagával szemben tanúsított szigorúsága, alázata a bűnös és bűnbánó, vezeklő, megtérő, a krisztusi kegyelemre méltatlan, de arra mégis számító emberé, ugyanakkor nem mentes a kegyelembe vetett bizalom megingásától sem. (Tverdota György, Pilinszky János = 21. századi enciklopédia - Magyar irodalom, szerk. Borbély Sándor, Bp., Pannonica, 2002, 322-323.) Figyelmének középpontjába a lelkiismeret-vizsgálatot tartó ember öngyötrő moralizálása kerül. Önnön eredendő bűnössége, esendősége, feleslegesség-érzete, feloldhatatlan magánya vált ember- és világismeretének alapjává, s ez az alap soha nem változott az életút végéig. Az evilági reménytelenség zárt tragikumát a szenvedés örökkévalóságában csak a transzcendencia hite bontja meg némiképp életművében.

 A háborús tapasztalat, az ember totális lealacsonyodása, egyfelől tökéletesen kiszolgáltatott áldozattá redukálódása, másfelől hohérrá züllése, szörnyeteggé vedlése elementáris hatással van rá. Tematikusan integrálta költészetébe a lágerélményt, a krisztusi szenvedéstörténet és feltámadás misztériumaiba emelte be. (Uo., 319-320.) A szubjektum személytelenítésének teljességet a személytelenítés végső pontján tartja elérhetőnek, ezt már Krisztus kereszthalálával hozza összefüggésbe. A lágerek foglyainak szenvedését Krisztus kereszthalálának tömeges megismétlődéseként értelmezi. A szimbolikus jellegű lágertéma alapvető létélményének lesz formájává.  

A személytelenítés alakulástörténetével párhuzamosan a nyelvi megformálásban is változások történnek. A kezdetben konvencionális poétikai eljárások mindinkább a tárgyias megnevezés, a metaforikus és hasonlatos kifejezések egyre sajátosabb költői alakzatait alakítják ki. (Tolcsvai Nagy, i.m., 181.) Utolsó köteteiben az összefoglaló igényű tömörítés, az abszolút sűrítés válik kizárólagos módszerévé.  

Pilinszky életműve a véges jelenvalólét végtelenre kérdező cselekvésére olyan radikális választ ad, amely példa nélküli a 20. századi magyar irodalomban. Költészete válasz a klasszikus és másodmodernség által felvetett ontológiai kérdések egy részére. A 20. század közepének olyan szubjektum-önmegértési módozata, amely alapvetően a létre összpontosít, ontologikus jellegű. (Uo., 182.)

Pilinszky János a művészet megközelítéséhez és magyarázatához egy saját elméletet alkotott, melyet cikkeiben, interjúiban és műveiben „evangéliumi esztétikának” nevez, de összefoglalóan sosem értekezett róla, s egységes rendszert sem alkotnak elképzelései. Vallásos metafizikája, esztétikája melyet a költő katolicizmusa inspirált, nem ún. „befogadás-esztétika”, így értelmezésének, elemzésének középpontjában nem az áll, hogy magát a műalkotást az ember hogyan fogadja be, miként teszi magáévá. Ebből kifolyólag a művészeti alkotást létrehozó személy kiléte, milyensége és céljai az adott alkotással szintén kívül esnek ennek az esztétikának vizsgált területén. Tehát az evangéliumi esztétika nem más, mint magának a művészetnek a metafizikája, melynek fő elemei a szeretet, a gyermeki szemlélődés, a személytelenség, a művész médiumként való felfogása és az alázat. (http://doktori.btk.elte.hu/lit/hankovszky/disszertacio.pdf)

Pilinszky az esztétikán túl a költői műalkotások születését is górcső alá vette. Értelmezésében a költői munka egyszerre passzív és messzemenően aktív. Az aktív figyelem és várakozás semmittevését egy pillanat alatt töri meg az ihlet, mely után a koncentrálás maximuma jellemzi az alkotót. Ebből kifolyólag Pilinszky vélekedése szerint az igazi gondolkodás, az a semmire koncentrálás. Mindezt arra alapozta, hogy ameddig a gondolkodó ember egyszerűen tudatában van annak, amin gondolkodik, addig mindvégig már korábban megismert dolgok töltik ki a gondolatmenetét, tehát a problémát addig kell szűkíteni, ameddig az ember már nem gondolkozik és a probléma közepébe érve a semmire koncentrál. Ez a semmire fókuszálás szüli meg véleménye szerint azt a feleletet, melyet az ember az egyszerű részletekből képtelen lenne egyébként összerakni.

Művei

  • Trapéz és korlát. Versek, Bp.,1946. Ezüstkor.
  • Harmadnapon. Versek,  Bp., 1959, Szépirodalmi.
  • Rekviem. Válogatott versek, forgatókönyv, oratórium Bp. 1964, Magvető.
  • Nagyvárosi ikonok. Összegyűjtött versek, Bp., 1971, Szépirodalmi.
  • Szálkák. Versek, Bp., 1972, Szépirodalmi.
  • Végkifejlet. Versek és színművek, Bp., 1974, Szépirodalmi.
  • Kráter. Összegyűjtött és új versek, Bp., 1976, Szépirodalmi.
  • Válogatott művei. Versek, tanulmányok és színművek, Bp., 1978, Magvető–Szépirodalmi.
  • Pilinszky János összegyűjtött versei. Bp.,1987, Szépirodalmi.
  • Pilinszky János összegyűjtött versei. Bp., 1992, Századvég–2000 Könyvek.
  • Pilinszky János összes versei. Bp., 1999, Osiris.
  • Aranymadár. Verses mesék, Bp., 1957, Magvető.
  • A nap születése. Verses mesék, Bp., 1974, Móra.
  • Beszélgetések Sheryl Suttonnal. Egy párbeszéd regénye. Bp., 1977, Szépirodalmi. Pilinszky János: Széppróza.  Bp., 1998, Osiris.
  • Beszélgetések Pilinszky Jánossal. Bp., 1983, Magvető.
  • A mélypont ünnepélye. Válogatott publicisztikai és szépprózai írások, Bp., 1984, Szépirodalmi Könyvkiadó.
  • Pilinszky János: Tanulmányok, esszék, cikkek. Bp., 1993, Századvég.
  • Pilinszky János: Beszélgetések. Bp., 1994, Századvég
  • Pilinszky János: Naplók, töredékek. Bp., 1995, Osiris
  • Pilinszky János összegyűjtött levelei. Bp., 1997, Osiris
  • Pilinszky János: Publicisztikai írások. Bp., 1999, Osiris

Szakirodalom

  • Fülöp László: Pilinszky János. Bp., 1977, Akadémiai.
  • Radnóti Sándor: A szenvedő misztikus. Misztika és líra összefüggése. Bp., 1981,Akadémiai.
  • Tüskés Tibor: Pilinszky János alkotásai és vallomásai tükrében. Bp., 1986, Szépirodalmi.
  • Kuklay Antal: A kráter peremén. Gondolatok és szemelvények Pilinszky János verseihez. Sárospatak, 1987, Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény.
  •  „Merre, hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról. Szerk. Tasi József, Bp., 1997, Petőfi Irodalmi Múzeum.
  • Senkiföldjén. In memoriam Pilinszky János. Vál., szerk., összeáll. Hafner Zoltán, Bp., 2000, Nap Kiadó.
  • Bende József – Hafner Zoltán: Pilinszky János Bibliográfia. Bp., 2001, Osiris.
  • Tolcsvai Nagy Gábor: Pilinszky János. Pozsony, 2002, Kalligram.
  • Kovács Erika: „Mindenből költészet lesz és csend…”. Pilinszky-emlékek, dokumentumok. Bp., 2003, Osiris.
  • Szávai Dorottya: Bűn és imádság. A Pilinszky-líra camus-i és kafkai szöveghagyományáról. Bp., 2005, Akadémiai.
  • Hankovszky Tamás: Pilinszky János evangéliumi esztétikája - Teremtő képzelet és metafizika. Bp., 2011, Kairosz.
  • Tamás Attila: Pilinszky János. In Klaniczay Tibor (szerk.): A magyar irodalom története. Bp., 1982, Kossuth, 409.
  •  Németh G. Béla: Az apokalipszis közelében. Pilinszky János: Apokrif. In Századutóról – századelőről. Irodalmi és művelődéstörténeti tanulmányok. Bp., 1985, Magvető. 432-452.
  • Béládi Miklós: Pilinszky János. In Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története. 1945-1975. Bp, 1986, Akadémiai.
  • Danyi Magdolna: Hasonlattípusok Pilinszky János költészetében. In Szathmári István (szerk.): Hol tart ma a stilisztika? Bp., 1996, Nemzeti Tankönyvkiadó, 301-328.
  • Kulcsár-Szabó Zoltán: Intertextuális háttér és a szöveghagyomány rétegződése az Apokrifben. In Hagyomány és kontextus. Bp., 1998, Universitas, 83-102.
  • Schein Gábor: József Attila kései költészetének hatása Pilinszky János lírájában . Műhely, 1999/4, 33-37.
  • Lőrincz Csongor: Kérügma és literalitás. Lit, 2000, 416-455.
  • Szávai Dorottya: A hazatérés esélyei (Pilinszky és Kafka tékozlóiról). Alföld, 2003/9, 66.
  • Borbély Szilárd: A kereszt kiüresítése: Pilinszky apokrif teológiájáról. Pannonhalmi szemle, 2009/1, 51-59.
  • Szénási Zoltán: „Egyenes labirintus”: Pilinszky „evangéliumi esztétikája” és a katolikus irodalom hagyománya.  ItK, 2009/6, 627-637.
  • Szűcs Teri: A holokauszt tanúsága Pilinszky János „Evangéliumi esztétikájában”.  Jelenkor, 2009/1, 73-86.
  • Szénási Zoltán: Valóság és költészet viszonya Pilinszky életművében. Alföld, 2010/7, 68-77.
  • Szalagyi Csilla: Folytonosság a lírai beszédben. Pilinszky János költészetének irodalmi recepciója Takács Zsuzsánál. Iris, 2011/3, 37-47.

 

Legutóbbi frissítés: 2023. 06. 08. 11:07