Sorozatszerkesztők:
1997-től:
Debreczeni Attila
Imre Mihály
S. Varga Pál
A Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézete és a Debreceni Egyetemi Kiadó által közösen gondozott Csokonai Könyvtár monográfiasorozat első darabja 1993-ban jelent meg, s azóta évente átlagosan három kötet lát napvilágot belőle. E sorozat testvérvállalkozása a Csokonai Könyvtár: Források című, irodalomtörténeti forrásokat közreadó jelen sorozat, amelynek hátterét elsősorban az intézetben működő textológiai műhely jelenti.
A sorozat feltáró és felfedező jellegű egyszerre. Céljának tekinti, hogy a tudományos kutatás és az oktatás számára hozzáférhetővé tegyen olyan szövegeket, amelyek ha egykor nyomtatásban meg is jelentek, ma már alig elérhető kiadványokban olvashatók, vagy amelyek kéziratos voltuk miatt mindmáig ismeretlenek maradtak. A közreadással egyúttal ráirányítjuk a szakmai figyelmet a kiválasztott művekre, műcsoportokra, kapcsolódva ezzel napjaink erőteljes rekanonizációs folyamataihoz. (A feltáró és a felfedező jelleg kötetenként eltérő arányokat mutat.)
A szöveggondozásban egységesen a kritikai kiadások normái és eljárásai az irányadóak, a sorozat kötetei azonban nem feltétlenül közölnek részletes szövegkritikai apparátust, a szöveg- és kiadástörténetet összefoglalóan is ismertethetik. A szövegek megértését segítő magyarázó jegyzetek teljes filológiai feldolgozásra törekszenek. A kötetek kísérőtanulmányai minden esetben felvállalják a kiadott szövegek alaposabb értelmezését és kontextualizálását is.
A sorozat egyes darabjai a megrendelés, illetve a letöltés opciókra kattintva megvásárolhatók a Debreceni Egyetemi Kiadó, és letölthetők a Debreceni Egyetem Elektronikus Archívumának honlapjáról.
 |
Verseghy Ferenc szépprózai művei Jelen forráskiadás Verseghy Ferenc 1804 és 1813 között keletkezett szépprózai műveit tartalmazza. A Martinovics-összeesküvésben való részvétele miatt elítélt Verseghy életében a szabadulást követő tíz esztendő az útkeresés, a bizonytalan létállapot leküzdéséért folytatott tevékenység, az anyagi biztonság megteremtéséért való erőfeszítés összefüggésében alakult. Szorosra fűzve kiadói érdekkapcsolatait sajtó alá rendezőként, korrektorként, fordítóként közönségigényt kiszolgáló kiadványok megjelentetésében vállalt aktív szerepet, e tevékenység részeként publikálta a jelen kötetben összegyűjtött szépprózai munkáit is. E körülményekre alapozva a főszövegekhez társuló kísérőtanulmány és jegyzetapparátus alapvető feladatának tekinti a közreadott művek keletkezéstörténetének felvázolását, Verseghy forrásainak, valamint a szövegmagyarázatokon keresztül a szerteágazó hivatkozás- és utalásrendszerének azonosítását. Verseghy szépprózai műveit azok az egyéni intenciók emelik ki a hasonló szövegek sokaságából, amelyeket a magyarítások során végez. Verseghy nem minden esetben elégszik meg a forrásszövegek pontos fordításával, több esetben tudatos megfontolásoktól vezérelve változtat meg bizonyos részeket, gyakran korábbi műveiből származó, szó szerinti átvételeket illesztve a szövegbe. Mindezek hozadéka pedig abban mérhető le, hogy Verseghy prózai szövegei nem csupán szépirodalmi szempontból tarthatnak számot érdeklődésre: változtatásai folytán ugyanis a számos köz-, művelődés- és tudománytörténeti adalékkal gazdagított szövegek a korabeli Magyarországra vonatkozóan hordoznak magukban értékes ismereteket. A kötet hat nagyobb terjedelmű szöveg és három töredék közzétételével az utóbbi években megélénkült Verseghy-filológia és Verseghy-kutatás eredményeihez kíván csatlakozni, a szépprózai szövegekre irányuló kutatás jelenlegi állását felmutatva, bízván abban, hogy e forráskiadás további megközelítések kiindulópontjává válhat. |
|
„Irjátok a mi tollatokra jön” Jelen kötet Egressy Gábornak (1808–1866), a 19. század közepe talán legjelentősebb színészének, színházi szakírójának, az 1837-ben megnyílt Pesti Magyar, később Nemzeti Színház egyik alapító tagjának a kéziratos hagyatékából ad közre kritikai igénnyel egy összefüggő, négyszázkilenc darabból álló levélcsoportot. A kiadvány öt családtag 1841 és 1865 között egymással folytatott levelezését tartalmazza: a családfő, Egressy Gábor, a feleség, Szentpétery Zsuzsanna és gyermekeik: Ákos, Etelka és Árpád leveleit. Az Egressy haláláig nyomon követett levelezés különleges érdekessége abból adódik, hogy nem egyszerűen egy családi levelezés kerül a nyilvánosság elé, hanem egy színészcsaládé, amelynek tagjai számára ugyanolyan fontos volt a szakmai ügyek megbeszélése, mint a magánélet. Szentpétery Zsuzsanna 1848-ig a Nemzeti Színház segédszínésznője volt, a két fiú pedig időszakos színészi próbálkozások után 1866-ban az elsők között szerzett színészdiplomát. A korpusz tematikáját tekintve nagyon sokszínű, de van több olyan időszak, amikor élethelyzetükből következően hosszabb időn keresztül egy adott téma uralja a levelezést. Ilyen például 1843-ban Egressy Gábor párizsi útja, 1849–1850-ben a törökországi emigráció, 1854-től kezdve a családi vállalkozásként működtetett vidéki vendégszereplések időszaka, illetve Egressy Ákosnak az olaszországi magyar légiónál töltött évei. Az irodalomtörténész sajtó alá rendező gondozásában készült kötet újdonsága, hogy egy 19. századi színház- és művelődéstörténeti forráscsoportot szövegkritikai jegyzetekkel és tartalmi magyarázatokkal ellátva ad közre, lehetőséget teremtve ezzel a művészi-polgári életvitelű család íráskészségének, íráshasználatának megismerésére, illetve mindennapi életük, hétköznapjaik közelhozására. |
 |
„Zrínyi, Zriny, Zrinski Kétnyelvű kiadványunk Szigetvár emlékezetének német nyelvű irodalmi szövegeit adja közre azok magyar fordításaival együtt. A válogatás 1800 körül keletkezett drámai és elbeszélő szövegeket tartalmaz, melyek egy jól körülírható diskurzus részei voltak. A 17. század végén lassan elhalványuló Zrínyi emlékezet a 18. században éled föl újra, előbb latin iskoladrámákban, majd a század utolsó harmadában főként német nyelvű irodalmi szövegekben. Az 1780-as években ezzel párhuzamosan a magyar nyilvánosságnak is fontos témája lett a Zrínyiek emlékezete, de ez elsősorban költészeti diskurzus volt, mely a költő Zrínyire, a Szigeti veszedelemre, s verstani kérdésekre koncentrált. A német nyelvű szövegek ezzel szemben a szigetvári hőst fedezik fel a birodalmi patriotizmus szellemében, illetve hungarus-tudattal. Zrínyi magyarként jelenik ugyan meg, de a Habsburg Monarchia hadvezéreként és a császár alattvalójaként nem csak Magyarországért, hanem a birodalomért is áldozza életét. Kötetünk közli a német szövegek magyar fordításait is, melyek 1800 körül keletkeztek. Pyrker és Hormayr műveinek fordítása e kiadvány számára készült. A kortárs fordítók a német szövegeket saját diskurzusuk igényei szerint alakították át, s a fordításokban a birodalmi patriotizmussal szemben a magyar nemzettudat és patriotizmus szellemiségét erősítették. A német szerzők gyökerei és az egyes szövegek keletkezésének kontextusai nagyon sokszínűek, de többnyire a Habsburg Monarchia multikulturális terének részei. Az 1800 körüli nyilvánosságban általánosan ismert szövegeken keresztül láthatóvá válik a kor diskurzusainak polifóniája, s az is, ahogyan az egyes diskurzusok átmennek egymásba, illetve befolyásolják egymást. |
 |
Verseghy Ferenc drámái E kötet Verseghy Ferenc dráma műnemébe tartozó írásait fogja össze, s nyújtja át az olvasóknak. A sokrétű szerzői életmű e szelete mindeddig kevés figyelmet kapott. Jelen kiadvány – illeszkedvén a sorozat hagyományaihoz – arra vállalkozik, hogy e ma részint kevéssé olvasott, részint nem ismert darabokat ismertté tegye. A szövegek egy része csupán egykorú nyomtatványként érhető el, más részük kisebb közleményekben látott napvilágot, vagy eddig kézirattárban pihent. A témájukban és műfajukban rendkívül változatos műveket olvasva nemcsak a recepció által főként költőként, nyelvészként, esztétaként számon tartott szerző új arcát ismerhetjük meg, hanem egyszersmind új ismeretekkel gazdagodhatunk a régi századforduló színháztörténetéről: népszeerű színpadi szerzőkről, kedvelt témákról és műfajokról, zenéről, táncról, balettekről, a színpadra állókról, s a nézőteret megtöltő publikumról. |
|
|
Petelei István összes novellái III–IV. A Csokonai Könyvtár Források sorozatában 2007-ben jelent meg Petelei István Összes novelláinak I–II. kötete, amely a szerző életében kiadott hét autográf novelláskönyv anyagát tartalmazza. Petelei Összes novelláinak III–IV. kötete az író életében novelláskötetekbe fel nem vett, különböző folyóiratokban és napilapokban publikált, illetve kéziratban maradt novelláit, novellafogalmazványait és -töredékeit tartalmazza. A kiadás célja, hogy a jelen két kötettel együtt immár Petelei István minden novelláját hozzáférhetővé tegye az olvasók számára. A jelen kiadás újdonsága, hogy olyan szövegeket is tartalmaz, amelyek sem a szerzői kötetekben, sem pedig a posztumusz kiadásokban nem szerepeltek. Petelei István összes novelláinak jegyzetelt, a szövegek sajtómegjelenését alapul vevő és a fennmaradt kéziratokat is közlő kiadása egyaránt kíván a 19. század végének novellairodalmával kapcsolatos műfajtörténeti kutatásokhoz, valamint az irodalom és sajtóközeg összefüggéseivel foglalkozó, az irodalmi szövegek mediális beágyazottságát tételező vizsgálatokhoz megbízható forrásanyagot és kiindulópontot nyújtani. |
 |
Szerdahely György Alajos: Aesthetica (1778) E kötetben Szerdahely György Alajos, az első magyarországi esztétikaprofesszor 1778-as művészetelméleti monográfiájának első teljes magyar fordítását tartja kezében az olvasó. A jezsuita professzor esztétikai írásai a maga korában Európa-szerte ismertek és elismertek voltak. De ismertek és elismertek voltak magyar nyelven író kortársai között is, közel fél évszázadon át az egyetemi esztétikaoktatás tankönyveiként szolgáltak. Olyan szerzők forgatták kézikönyvként az itt közölt kötet latin eredetijét, azaz az első magyarországi esztétikai monográfiát, mint Batsányi János, vagy Csokonai Vitéz Mihály. Szerdahely műve azonban nemcsak a magyar irodalomtörténet szempontjából alapszöveg, hanem újragondolandó szempontokat nyújthat a magyar művészettörténet, filozófiatörténet, klasszikafilológia számára is. |
 |
Pántzél Pál önéletírása és más munkái Pántzél Pálnak (1755-1831), a Kolozsvár melletti Kendilóna református lelkipásztorának nyelvtudományi munkája második díjat nyert az 1804-ben meghirdetett Kultsár-Prónay-féle pályázaton, és két évvel később nyomtatásban is megjelent Pesten, A’ magyar nyelvnek állapotjáról, kimiveltethetése módjairól, eszközeiről címmel. Pántzél ezenkívül egy földrajzi és csillagászati témájú tankönyvet is írt, amelyet előbb 1801-ben, majd 1820-ban adtak ki Kolozsvárott. Tudományos munkásságának feltárását nehezítette, hogy életrajzáról szinte semmit sem tudott a kutatás. Pántzél azonban egy, a szakirodalom számára ismeretlen önéletírást is hagyott maga után. Jelen kötet célja, hogy szövegkritikai és magyarázó jegyzetekkel adja közre e kéziratot. A kísérőtanulmány Pántzél Pál életpályájának rekonstruálásához, a felmerülő írásantropológiai és íráshasználati, társadalom- és egyháztörténeti, oktatás-, peregrináció- és művelődéstörténeti kérdések megválaszolásához több kontroliforrást is bevon. E szövegek közül a legfontosabbat ugyancsak közzétesszük: a szintén református lelkész édesapa, Pántzél István (1711-1774) 19. századi másolatban fennmaradt önéletírását, amely fia kéziratával együtt őrződött meg. Függelékben szintén kiadjuk a már Pántzél Pál életében nyomtatásban megjelent, fent említett két könyvet. A további kutatás számára ugyanis szükségesnek látszik, hogy e munkák immár az egész életpálya, illetve a 18-19. század fordulójának öszszetett tudományszemléleti kontextusában legyenek elhelyezhetők. |
|
|
Petelei István összes novellái I–II. Petelei István (1852-1910) marosvásárhelyi születésű novellista és hírlapíró. Novellisztikáját, számos kortársához hasonlóan, hírlapírói tevékenysége és a 19. század második felének sajtóirodalma befolyásolta. A különböző sajtóorgánumokban megjelent írásait gyakran alakította át a lap vélt vagy valós közönségének igényei szerint. Időnként írásait kötetekbe is rendezte, sajátos kompozíciókat alkotva. A posztumusz kiadásokban az eredeti kompozíciókat nem ismerhették az olvasók. A jelen kiadás újdonsága, hogy Peteleinek mind a hét autográf kötetét tartalmazza a novellák eredeti kompozíciójának, a novelláskönyvek megjelenési sorrendjének megtartásával és a kötetekre, illetve az egyes szövegekre vonatkozó jegyzetekkel. Petelei István szerzői köteteinek újrakiadásával nemcsak a 19. század végének novellairodalmával kapcsolatos kutatások, hanem a műfajtörténethez a mediális elméletek felől közelítő vizsgálatok is új szempontokat kaphatnak. A mediális szemlélet szerint ugyanis a szövegek értelmezését nagyban befolyásolja megjelenési környezetük. A kiadás ehhez kíván kiindulópontként hozzájárulni. |
 |
Doctrina pulcri: Schedius Lajos János széptani írásai A magyar irodalomtörténeti hagyomány Schedius Lajos János mint író fő minőségeként az „esztéta”, illetve „esztétika professzora” megjelölést alkalmazza. E megjelölés azonban gyakorta szociokulturális státusminősítéssé halványul, amennyiben a Schedius-szakirodalom jelentős része nem az esztétikai vonatkozású szövegek köré épül. Ha esetleg mégis igen, akkor az értelmezőnek szembesülnie kellett azzal a problémával, hogy a széptani írások szövegkorpusza igen fragmentált és nehezen hozzáférhető: közel egy évszázadon át csupán a Principia philocaliae kötete alkotta azt, amely azonban mindössze néhány példányban és csak latinul volt olvasható. A Szépség tudománya című értekezés szövege ugyan ismert volt, sőt Toldy Ferenc egy középiskolai szöveggyűjteménybe is beszerkesztette annak részletét, ám elsősorban mint a Principia philocaliae magyar változatának fragmentumát olvasták. Ennek megfelelően számos részletes, Schedius-szövegek értelmezésére épülő kötet kénytelen volt maguknak a szövegeknek valamiféle transzfer jellegű ismertetésére szorítkozni, óhatatlanul leegyszerűsítve azokat. Az ismertetések során visszatérő hiányérzetet keltett az is, hogy az 1828-as monográfia megjelenése előtti közel négy évtizedben Schediustól elhangzó esztétikai előadások tartalma, azaz a hiátust képező „korai korszak” hogyan lenne reprezentálható. Jelen szövegkiadás többek között ezekre a dilemmákra kíván választ adni, közreadván a kéziratból számos, a hiányolt korszakot bemutató Schediusszöveget, többek között a Szemere Pál által is hallgatott és méltatott esztétikai előadások szövegét. Az újra feltárás érdekében közöljük továbbá a latin esztétikai tanulmányok és a latin nagymonográfia magyar fordítását is. Ezzel remélhetően nemcsak a Schedius-recepció térhet új utakra, hanem a 19. századi magyar irodalom- és esztétikatörténet, továbbá – a Principia Philocaliae univerzalisztikus horizontja révén – számos, más tudomány története nyerhet új szempontokat nyitó szövegkorpuszt. |
|
|
Első folyóirataink: Magyar Museum I–II. A Magyar Museum az első magyar nyelvű folyóirat, amely 1788 és 1793 között jelent meg Pesten és Kassán. A lapalapítás Baróti Szabó Dávid, Batsányi János és Kazinczy Ferenc nevéhez fűződik, ők hozták létre a kassai magyar társaságot. A második negyed összeállítását követően azonban szemléletbeli és személyes ellentétek miatt Kazinczy Ferenc kivált a társaságból és megalapította az Orpheust, de a további két számban még képviseltette magát. A második kötet szerkesztését Batsányi már lényegében egyedül végezte, így az ő koncepciója érvényesült a folyóirat programjában, előfizetéses rendszerben, irodalmi vállalkozásként jelentetve meg a Magyar Museumot. A különböző támadások miatt azonban a nyolcadik számot követően abbahagyni kényszerült a lap kiadását. A folyóirat jelentősége rövid élete ellenére is óriási volt az éppen bontakozni kezdő magyar irodalmi nyilvánosság megszervezésében. A jelen kötet, amely része az Első folyóiratainkat közreadó alsorozatnak, a Magyar Museum teljes anyagát tartalmazza, beleértve az összes mellékletet (metszeteket, borítókat stb.), amelyek így együtt egyetlen ismert példányban sem lelhetők fel. Függelékként eredeti kéziratból közöljük Kazinczy Ferenc 1787-es Élőbeszédét és Batsányi János 1791-es Tudósítását is, amelyek a két ifjú irodalmi vezér szemléletének, programjának lényeges dokumentumai. A jelen forráskiadás részletes szövegkritikai jegyzeteket tartalmaz, valamint feltárja a folyóirat történetét. Az egyes szövegek megértését magyarázatok segítik, a kutatás számára négyféle mutató áll rendelkezésre. A kísérőtanulmány a folyóiratban érvényre jutó irodalomszemléleteket kívánja bemutatni a kor literátori vitáinak kontextusában, láthatóvá téve mindazt, amiben Batsányi és Kazinczy közös álláspontot képviselt, és azt is, amiben nem. (Debreczeni Attila) |
 |
Retorikák a barokk korból Az antikvitásban magas szintre emelkedett görög-római szónoklattani hagyomány (hé rhétoriké tekhné) a kora újkori Európában újra befogadókra talált, előbb a humanizmus, majd ennek nyomán a reformáció asszimilálta eredményeit. A reneszánsz és a barokk kor beszédművészetének formálódását Magyarországon is az újjászülető retorikai-poétikai tradíció határozta meg. A literatúra elméleti háttereként jellemezhető ez a diszciplína, amely a szöveg kialakításának mesterfogásait tanította, alapvető kutatási feltétele tehát a régi irodalom vizsgálatának az adott kor szónoki elveinek és gyakorlatának beható ismerete. Jelen szemelvénygyűjteményünk folytatása annak a programnak, amely a Debreceni Egyetem Régi Magyar Irodalmi Tanszékén a kora újkori retorikai kézikönyvek fontos és jellegzetes részleteinek magyarra fordítását, értelmezését és kiadását tűzte célul. Az első kötet Imre Mihály szerkesztésében a reformáció kori retorikai praeceptumokból adott közre bőséges válogatást, elsősorban azokból, amelyek Magyarországon is használatosak voltak. Minthogy a reformáció nyomán, vele versengve a katolikus egyház szintén újjászervezte iskolaügyét, a retorika oktatása újabb impulzusokat kapott a megmegújuló vallási törekvések felől. Közismert tény, hogy ebben élen járt a jezsuita rend, ez indokolja, hogy kötetünk túlnyomórészt a Jézus Társaság tagjainak munkáiból válogatott szemelvényeket ad közre. Összeállításunk anyaga (a függelékben közreadott Pázmány-szemelvény kivételével) magyar nyelven idáig nem volt olvasható, legfeljebb a szakemberek igen szűk köre tudta hasznosítani a latin nyelvű, s ma már nehezen hozzáférhető kézikönyvek tanulságait. Csakis olyan művekből közlünk részleteket, amelyek Magyarországon bizonyíthatóan használatban voltak. A terjedelmesebb szónoklattanok részletes tartalomjegyzékét is közöljük, így áttekinthető az illető kézikönyv szerkezete, felépítése, s láthatók az egyes kategóriáknak a tanítás egészében elfoglalt pozíciói. Egy esetben a latin nyelvű tartalommutatót ugyancsak közreadjuk, így az eredeti terminológia szembesíthető a fordítással. Azt reméljük, hogy hasznosítható lesz az oktatásban is mindaz, amit jelen kötetünk közread, s a barokk kor retorikai kézikönyveinek szövegszerű tanulmányozása újabb impulzusokat nyújthat a kor szellemiségének, főként pedig irodalmi tudatának alaposabb és árnyaltabb megértéséhez. |
 |
Nagyari József tábori prédikációi Nagyari József tábori prédikációinak világa teológia- és homiletikatörténeti szempontból egyaránt eklektikusnak nevezhető, ami a 17. század utolsó harmadában korjelenségnek számít az európai protestantizmus életében. Ez a sokszínűség azonban, számos kortársától eltérően, nála nem jelenti kiüresedett teológiai sztereotípiák ismételgetését. Az ószövetségi gyökerű történetteológiai gondolkodás sajátos szemléleti elemei (a hatezer éves világtörténeti keret, a profetikus prédikátori magatartás, a zsidó-magyar sorspárhuzam érvényesülése, a hazai történelmi személyiségek bibliai mitizációja stb.), a puritánus, coccejánus hátterű kegyesség és a vallásos színezetű politikai publicisztikai hagyomány egyensúlyban vannak prédikációiban. Ezek a tényezők együttesen adnak határozott világnézeti és retorikai tartást Apafi Mihály udvari prédikátora gondolatainak a szétesés küszöbén álló erdélyi világban. Nagyari József azon kevés 17. századi íróink egyike, akik nagy történetfilozófiai rendszerek topikus elemei mellett személyes, biografikus elemeket is megszólaltatnak műveikben, méghozzá úgy, hogy a két tényező egymást erősíti. A török Bécs alatti vereségével (1683) azonban végérvényesen véget ér valami a magyar szellemi életben is: megváltozik az a hermeneutikai szituáció, amely a wittenbergi gyökerű protestáns történelemszemléletet a török időkben legitimálta. Ami a magyar prózában eszmetörténetileg Károlyi Gáspár Két könyvével (1563) elkezdődött, Nagyari József tábori prédikációival ér véget 1683-ban, s ez a tény már önmagában is előkelő helyet biztosíthat a nyomtatásban most először megjelenő szövegeknek a magyar irodalom és művelődés történetében. |
 |
Dugonics András Dugonics András Etelkája az első eredetinek tekinthető magyar regény, amely a nagy közönségsikernek köszönhetően az 1788-as első kiadást követően rövid időn belül újra megjelent 1791-ben. Harmadik kiadására, amelyet szerzője szegedi nyelvjárásba írt át, még az író életében, 1805-ben került sor. Kétszáz éve azonban nem jelent meg új kiadása, csak egy kivonatos változat a XX. század elején. Az Etelka témaválasztása, műfaja, eszmetörténeti háttere, nyelve, fogadtatása és utóélete ugyanakkor irodalomtörténetünk és művelődéstörténetünk izgalmas és sokat vitatott kérdései közé tartoznak. A regény a honfoglalás utáni időszak mitikus történelmének keretébe illeszti a fejedelmi származású fiatal pár szerelemre lobbanásának és házassága megvalósulásának történetét. Az Etelka ugyanakkor kulcsregény, amely tanítást tartalmaz az uralkodás módjáról és a korabeli politikai és társadalmi problémák megoldásának lehetőségeiről. Az olvasók számára azonban a regényhez fűzött nagyszámú jegyzet is fontos volt. A jegyzeteknek a regény világának gazdagítása mellett Dugonics a nemzeti értékek megőrzésében is jelentőséget tulajdonított. A történeti jegyzeteknek köszönhetően számos dokumentum lett ismertté magyar nyelven a regény által meghódított széles közönség előtt. Függelékként az Etelka kézirataiból és kiadásaiból közlünk szövegváltozatokat. Kéziratból adjuk ki az Etelkának Kulcsa című írást, amelyben a szerző kommentálja a mű célzatosságát. Kiadásunk kritikai igénnyel készült: szövegkritikai, a forrásokat kommentáló jegyzetek, szómagyarázatok, valamint az Etelka történetét és sajátosságait elemző tanulmány segítik a mű gazdag jelentésének megértését. (Penke Olga) |
 |
Első folyóirataink: Orpheus Kazinczy Ferenc folyóirata 1790 és 1792 között nyolc számot ért meg, s terjedelmét tekintve ma az egész elfér egy testesebb kötetben. A későbbi idők kiterjedt hírlap- és folyóirat-irodalma felől nézve ez igen szerény kezdetnek tűnhet, ha azonban a kor viszonyai között próbáljuk felmérni a jelentőségét, egészen más képet kaphatunk. A XVIII. század végén a modern értelemben vett nyilvánosság éppen csak bontakozóban volt, az irodalom életében az Orpheus jelentette az egyik jelentős fórumot, amely igen nagy mértékben hozzájárult a nyilvánosságteremtéshez. A folyóirat szerkesztője és mindenese Kazinczy Ferenc volt, a cím az ő szabadkőműves neve. Programja az irodalmi célzaton túl a felvilágosult szabadgondolkodás elemeit is magában foglalja. Szerzőgárdája viszonylag szűk körű, elsősorban Ráday Gedeon, Horváth Ádám, Földi János, az ifjabbak közül pedig Dayka Gábor, Szentjóbi Szabó László és Döme Károly. Kiadási, terjesztési nehézségek sora gátolta folyamatos megjelenését, s okozta végül idő előtti megszűnését. A jelen kötet az Orpheus mind a nyolc számát tartalmazza, s megtalálható benne az összes melléklet (metszetek, borítók, tartalomjegyzékek), amelyek így együttesen Magyarország egyetlen közgyűjteményében sem férhetők hozzá. Függelékként közreadjuk továbbá Kazinczy társvállalkozásának, a Heliconi Virágok című almanachnak a tartalmát is. A jelen kiadás kritikai: részletes szövegkritikai, valamint a folyóirat történetére vonatkozó jegyzetekkel. Az egyes szövegek megértését magyarázatok segítik, a kutatás számára négyféle mutató áll rendelkezésre. A kísérőtanulmány az Orpheusnak Kazinczy munkásságában betöltött helyét igyekszik megvilágítani, elsősorban a kor eszme- és irodalomtörténeti kontextusában. (Debreczeni Attila) |
 |
Első folyóirataink: Uránia A XVIII. század végének magyar nyelvű sajtójában különleges helye van az 1794-95-ben megjelent Urániának. Sajtótörténeti jelentőségéről már eddig is többször megemlékeztek, ám fontosságához képest mégis hézagosnak tűnik a szakirodalom. Most, hogy lehetővé vált a folyóirat teljes anyagának jegyzetelt, apparátussal ellátott kiadása, bizonyosan megnyílik a lehetősége az intenzívebb és átfogóbb kutatásoknak. …Ez a kötet forráskiadvány: hozzáférhetővé kívánja tenni a XVIII. század végének egyik fontos, magyar nyelvű folyóiratát. A három számot megért Uránia újrakiadása nemcsak sajtótörténeti vagy irodalomtörténeti szempontból indokolt: a XVIII. századi magyarországi művelődéstörténettel foglalkozó kutatások is sokat nyerhetnek azzal, ha a nehezen fellelhető, nagyrészt teljesen ismeretlennek tekinthető cikkek új lenyomatban napvilágot látnak. A kiadás elveinek kialakításakor éppen ezért a gyakorlati felhasználhatóságot tartottuk a leginkább a szemünk előtt, külön figyelembe véve azt, hogy az Uránia egyaránt forrásanyaga lehet egymástól egészen eltérő módszertannal dolgozó tudományágaknak is. …Mindazonáltal fontosnak gondoljuk hangsúlyozni: ezzel a kötettel csupán a kutatás jelenlegi állását kívántuk dokumentálni. A jegyzetek nagyrésze tehát sokkal inkább a hiányokról, az irodalomtörténeti, sajtótörténeti vizsgálódás majdani lehetséges irányairól árulkodik – annak reményében, hogy éppen az Uránia újrakiadása teremtheti azt a feltételt, amely a további, az eddiginél termékenyebb és alaposabb kutatáshoz szükséges. (Szilágyi Márton) |
 |
Retorikák a reformáció korából A régi magyar irodalom jelentős része latin nyelvű, vagy szorosan kapcsolódik az ókori és a későbbi európai neolatin irodalomhoz. A reneszánszban lényegesen megújulva, a barokk vegéig az irodalmi műveltség meghatározó formaképző, irodalomelméleti rendszere főként a latin nyelvű retorikai-poétikai művekben jelenik meg. A retorikai rendszereknek meghatározó szerepük volt e korszakok kánonképző tényezői között. Kellő színvonalú ismeretük nélkül az irodalom jelenségei, folyamatai, müvei nem, vagy nem eléggé érthetőek. Ennek tudása, ismerete – különböző kedvezőtlen okok miatt – az utóbbi négy-öt évtized hazai irodalomtörténeti-irodalomelméleti műveltségében ijesztően lecsökkent. Ugyanakkor a nyugat-európai irodalomtudományi gondolkodás már évtizedek óta nagy erőfeszítéseket tesz az irodalomértés eme feltétele restaurációjára. (Egyetemi tanszékek, intézetek, konferenciák, önálló kötetek, folyóiratok, bibliográfiák sokasága halmozta föl e tudást.) E fél évszázada folyó európai retorikatörténeti kutatások hatalmas szintézise az 1992-től folyamatosan megjelenő Historisches Wörterbuch der Rhetorik, GertUeding szerkesztésében. Jelen antológiánk elkészítése során – sokszor szűkös lehetőségeink között – igyekeztünk minél inkább fölhasználni e hatalmas nyugat-európai kutatási tapasztalatot, tudományelméleti konzekvenciáit azonban mi is antológiánk alapvető szempontjaként érvényesítettük, és a retorikát a filozófia (teológia) mellett az európai kultúrtörténet legfontosabb, legdifferenciáltabb és legnagyobb hatású képzési rendszerének tekintettük. A latinul nem olvasók számára ez a retorikai irodalom magyar nyelven hozzáférhetetlen. Legfontosabb műveinek csak korabeli (vagyis XVI-XVII. századi) – a legnagyobb tudományos gyűjteményekben, könyvtárakban hozzáférhető – kiadása van eredeti nyelven. Az egyre erősödő szakmai érdeklődés égetően fontossá teszi ezen retorikai műveltség alapmüveinek – vagy legalábbis fontos részleteiknek – magyar nyelven való közreadását. Ez a fölismerés és igény ösztönzött bennünket antológiánk elkészítésére, amely válogatást ad közre (először magyar nyelven) a reformáció korának (amely egybeesik a reneszánsz-későreneszánsz-manierizmus korszakával) elméleti retorikai irodalmából. A válogatás szempontjai – a lehetőség szerint minél teljesebben – érvényesítették a retorikai rendszerekben kifejeződő antropológiai modell és szövegelméleti rendszer egyensúlyában és elmozdulásában bekövetkező változások sajátosságait. (Antológiánk esetében ezen antropológiai modell meghatározója nagyjából – Melanchthontól Buzinkai Mihályig – a reformáció volt.) E korszakon belül alapvetően és legnagyobb számban a Nyugat-Európában megjelent retorikai műveket forgatták itthon, amelyeket a külföldön peregrinálók hoztak magukkal haza, vagy korabeli intézmények, magánszemélyek vásároltak-szereztek be könyvtáraik számára. A kötet a Magyarországon használatos külföldi és a hazai megjelentetésű retorikai irodalom müveinek szövegeiből ad közre válogatást. (Imre Mihály) |
 |
Arany János Második, javított kiadás: Arany János: Tanulmányok és kritikák I-II., Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012. Régóta tisztában van azzal a magyar irodalomtörténet-írás, hogy Arany János értekező prózája igen komoly érték – ahogy Németh G. Béla fogalmazott, „feltáratlan poétikai kincsesház”. Ennek a „kincsesház”-nak a feltárása valójában akkor vált lehetségessé, amikor elkészültek a Kritikai kiadásnak Arany értekező, kritikusi életművét feldolgozó kötetei. A feltáró munka elvégzése, néhány hasznos kezdeményezés ellenére is, sokáig váratott magára; csaknem negyedszázad telt el, mire megjelent a „Hunyt mesterünk” – Arany János – kritkai örökségét rendszerező monográfia, Dávidházi Pétertől. Időközben viszont maguk az Arany-szövegek váltak jószerivel hozzáférhetetlenekké. E kötet célja nem az, hogy általában a prózaíró Aranyról adjon képet, hanem az, hogy irodalomszemléletét, kritikusi világnézetét és módszerét minél inkább követhetővé tegye. Ezért csak irodalmi tárgyú írások szerepelnek benne, azok közül azonban számos olyan, amelyet a válogatáskötetek eddig nem vagy nem teljes terjedelmükben vettek föl. Megtalálható itt többek között A magyar irodalom története rövid kivonatban, a Széptani jegyzetek, a Zrínyi és Tasso s két nagyjelentőségű fordítás, A hindu dráma és A francia költészet 1861-ben teljes szövege. Mivel a kötet írásai igen kevés kivétellel az 1850-es évek végén, az 1860-as évek elején keletkeztek, kisebb belső hangsúlyeltolódások ellenére egységes irodalomkoncepciót jelenítenek meg. Ennek kiemelését igyekezett szolgálni a szerkesztés, amikor A magyar irodalom története rövid kivonatban s a Széptani jegyzetek vezérfonalát követte. Könnyű így megállapítani, hogyan fejti ki Arany e vázlatos összefoglalások egy-egy tételmondatát olykor sokoldalas, aprólékos elemzésben, s hogy milyen rejtett szálak kötik össze egymással a koncepció szerint összetartozó írásokat; a tanulmányok, kritikák így azokat a tételmondatokat is értelmezik némileg, amelyekhez nem tartozik részletes kidolgozás. Remélhetőleg ez a válogatás is segít abban, hogy Arany János életműve minél nagyobb terjedelemben s minél szélesebb körben váljék az élő irodalmi hagyomány részévé. |
 |
Bolyai Farkas A múlt század második felében a Bolyaiak iránti érdeklődést Bolyai Jánosnak némileg megkésett, külföldi felfedezése indította el. Ez a figyelem irányította rá a vizsgálódásokat a Bolyaiak matematikai teljesítményének értékelésére, hagyatékuk feltárására és kutatására. A publikációk viszonylag nagy száma természetszerűleg erre helyezi a hangsúlyt Bolyai Farkas esetében is – torzóban maradt szépírói pályája folytán – indokoltan. Irodalmi tevékenységéről csak mellékesen, az életpálya különössége és a szerteágazó tehetség megnyilvánulásának illusztrálásaként emlékeztek meg. A drámákat és egy fordításkötetet közreadó Bolyai Farkast az irodalomtörténetírás számon tartotta, de irodalmi tevékenységének nem tulajdonítottak különösebb értéket, inkább csak a nagy matematikus iránti tisztelet hangján szóltak róla. Bolyai drámai kísérleteinek jelentősége csak az 1810-cs évek drámairodalmának a történeti feldolgozása során nyerte el méltó helyét, elsősorban Rohonyi Zoltán (Rohonyi 1975) és Nagy Imre (Nagy 1993) munkáival. Bolyai Farkas drámái – minden dramaturgiai hiányosságuk ellenérc – fontos szerepet foglalnak el abban az alakulástörténetben, amely a magyar dráma kulturális szerepfelfogásának megcrősödését,és a magyar nyelvű irodalom hagyományrendjének kiteljesedését jelenti. |
 |
Kemény Zsigmond Kemény Zsigmond szépirodalmi munkásságának megítélése sohasem volt nagyobb viták tárgya a magyar irodalomtörténetben. Mint a modern magyar regényirodalom és regényelmélet egyik első kezdeményezőjének és megalapozójának, a különböző irodalomtörténetek egyértelmű helyet biztosítottak neki a korszakonként újraértékelt, újraírt kánonokban. Egyes pályaszakaszainak, műveinek értékelése azonban már közel sem mutat ilyen egységes képet: az egyes életműinterpretációk különösen az e kötetben szereplő elbeszéléseket és kisregényeket mellőzték feltűnően, vagy (legalábbis egy mai értelmező távlatból tekintve) jelentőségükön alul ítélték meg őket. Ennek oka elsősorban az, hogy Kemény szépírói munkásságát a nyugat-európai színvonalú, modern magyar regény, lékektani regény megteremtőjeként tartják számon, s javarészt az ezeket reprezentáló realista, nagy elbeszéléseit, történelmi regényeit interpretálták (Özvegy és leánya, A rajongók, Zord idő). A realista poétika nézőpontjából, illetve az interpretációk egy részében érvényesülő politikai-társadalmi kontextust hangsúlyosabban figyelembe vevő olvasatokban feltett kérdésekre Kemény 1851 és 1854 között írt munkái jobbára némák maradtak (kivétel talán a Férj és nő). Ennek következtében ezeket a műveket rosszabb esetben igénytelen mondanivalójú, közönségszórakoztató olvasmányként, jobb esetben műveltségközvetítő, közönségnevelő alkotásokként, vagy a realista nagyregények előkészületeiként értékelték; de mindenképpen csak epizódszerepet szánva nekik az életműben. |
 |
Kisfaludy Sándor Kisfaludy Sándort a Himfy’ Szerelmei költőjeként ismeri az utókor, ez a kötet jelöli ki helyet irodalomtörtenetünkben. Kevésbé ismert tény, hogy a két Himfy-ciklus keletkezése idején (és csak akkor) számos szépprózai írás került ki tolla alól, fordítások, eredeti művek vegyesen. Aki elolvassa ezeket, meglepetéssel tapasztalhatja, milyen jelentős szépprózai tehetség volt Kisfaludy Sándor. Sőt, az a benyomás is támadhat az olvasóban, hogy e szövegek ma élőbbek, mint az irodalomtörténeti rangra emelkedett Himfy-versek nagyobb része. Jelentőségükre egyébként már Toldy Ferenc felfigyelt, mikor azt írta a Két Szerető Szívnek Története című lcvélrcgcnyről, hogy a Fanni hagyományaivá „ez regényirodalmunk azon kezdetkori évtizedének gyönyörű ikerszüleményét teszi”, s „egészen új oldaláról tünteti fel Kisfaludyt, ti. úgy mint azon idődben a költó’i próza mesterét, Kazinczy és Kármán méltó és szerencsés vetélytársát”. A jelen kiadás a szépíró Kisfaludy Sándor újrafelfedezésére törekszik. E művek nem jelentek meg a költő” életében, kiadásaik (Toldy Ferenctől és Angyal Dávidtól) múlt századiak, s ma már alig-alig hozzáférhetőek, a szélesebb közönség számára teljesen elérhetetlenek és ismeretlenek. Mindössze a Napló és Frantzia Fogságom látott napvilágot újabban (1962-ben), jelenleg azonban már ez a könyv is ritkaságnak számít. Ez a kötet Kisfaludy Sándor összes szépprózai művét tartalmazza: eló’ször jelennek meg együtt, s ez az első teljesen szöveghű kiadásuk is, amely egészében a kéziratok alapján készült. A hiteles szövegek közzététele, és a szépprózának az életmű önálló egységeként való felmutatása megteremti az alapot Kisfaludy Sándor új nézőpontú olvasásához. |
