Imre professzor úr a régi magyarországi és európai irodalom kiváló tudósa; a reneszánsz és a barokk művelődés- és retorikatörténet kutatásának iskolateremtő tanára; Szenci Molnár Albert, Szőnyi Benjámin és számos más 17–18. századi életmű feldolgozója; a toposzkutatásnak, a keresztény–antik műveltség szinkretizmusának, a Vizsolyi Biblia ismeretlen forrásainak, a zsoltárköltészetnek, a protestáns mártirológiának, a puritanizmusnak és a fiziko-teológiának avatott ismerője, aki e témákban több monográfiát, szövegkiadást, magyar, német és más nyelvű szaktanulmányt publikált.
Imre Mihály a szegedi egyetemen szerzett magyar–történelem szakos diplomát (1970), majd doktori címet (1975). Végzését követően, tizenegy éven keresztül tanított a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumban, majd 1981-től a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola adjunktusa.
1988 óta a debreceni magyar irodalomtörténeti képzés nagyra becsült oktatója: a Kossuth Lajos Tudományegyetem (később Debreceni Egyetem) adjunktusa, majd docense, az MTA doktora cím elnyerését (2006) követően professzora, nyugdíjazása óta professor emeritusa.
A Kárpát-medence egészére kiterjedő Reneszánsz-Barokk Kutatócsoport konferenciáinak 1974 óta rendszeres előadója, több ülésszak szervezőbizottságának elnöke, sokat forgatott tanulmánykötetek szerkesztője; OTKA és más finanszírozók által támogatott hazai és nemzetközi tudományos projektek vezetője vagy résztvevője; jelentős szakmai elismerések és díjak birtokosa.
A debreceni doktori iskolánk régi magyarországi irodalmi műhelyének élete utolsó hónapjáig meghatározó munkatársa, számos PhD-hallgató tudományos pályáját nagy erudícióval és tapintattal egyengető témavezetője, felkért opponense és önzetlen tanácsadója.
Imre tanár úr minden magyarországi, erdélyi és németországi kutatóútjára azzal a céllal indult, azzal az elhatározással foglalt helyet a régi könyvtárak és levéltárak asztalainál, hogy búvárlatai eredményeivel megismertesse a szakmai közösséget, valamint a graduális és posztgraduális hallgatóit.
Nemcsak kutatója, hanem mestere volt az ékesszólásnak: az egyetemi óráin vagy a konferenciákon megtartott előadásai, a műhelybeszélgetéseken elmondott bölcs hozzászólásai, az informális alkalmakon megfogalmazott derűs gondolatai mind nyomdakészen hangzottak el. Tudását és világlátását nemcsak mélység, hanem etikai távlat és intellektuális derű is jellemezte.
Gondolkodását és életvezetését, tanítását és kutatásait az a szemlélet határozta meg, amely a humántudományoknak még a leginkább összetett felismeréseit, szubtilis elemzéseit is a közösség javára kívánta fordítani. Ezt a látásmódot, mások mellett, Johann Sturmtól, a 16. századi jeles német retorikaszerzőtől, a keresztény humanizmus strassburgi mesterétől tanulta, s idézte is, sokunk okulására:
„Religio enim sanctam, et eloquentia iucundam, et ambe coniunctae salutarem efficiunt hominum inter se societatem.”
„Az istenfélelem Isten előtt kedvessé, az ékesszólás gyönyörűségessé, és mindkettő összekapcsolva üdvösségessé teszi az emberek egymás közötti társadalmát.”
Kedves Mesterünk, köszönjük, hogy Tőled tanulhattunk! Nyugodj békében!
A Debreceni Egyetem BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézete, valamint a Bölcsészettudományi Kar oktatói és hallgatói közössége nevében:
Dr. Fazakas Gergely Tamás, intézetigazgató
